1956. X. 23., kedd: KITÖRT A FORRADALOM – így kezdődik a napló, amelyben Kovács Jancsi folyamatosan beszámol az eseményekről. „Amikor hallottuk, hogy valami különleges és fontos dolog történik az utcákon, az ablakunk alatt, ösztönösen úgy éreztük, hogy ezt meg kellene örökíteni valahogy. Erre a legalkalmasabbnak a napló műfaját tartottuk” – mesélte a Heteknek a hatvannégy éves Kovács János. Akkoriban televízió híján a gyerekek egyik legfőbb szórakozása az olvasás volt, és rengeteget beszélgettek egymással a könyvekről. „Szabadidőmben az Egri csillagokat olvastam, közben az alkotmánytanórán a könyvünkből kitéptük a címereket, és a táblára óriási Kossuth-címert rajzoltunk.” A fiú lenyűgöző megszállottsággal vezette naplóját 1956. október 23-ától 1957. május 13-áig. „Főleg a történelmi regényeket bújtuk, ezekből tudtuk, hogy a törökök, labancok ellen azért harcoltunk, mert elfoglalták az országot. Természetes volt, hogy az oroszokkal sincs ez másként. Az volt a szavajárásunk: Míg az orosz itt lapul, magyar gyerek nem tanul. És eldöntöttük, hogy addig írjuk a naplót, amíg az oroszok ki nem vonulnak.”
Állandóan járták a várost, és nézték, hogy hol mi történt. Amikor több, diákokkal teli autó vonult végig az utcájukban, ezeket a jelszavakat hallották kiabálni: Aki magyar, velünk tart! Nagy Imrét a pártba! Látták, ahogy a tüntetők elindulnak a stúdió felé, hogy megakadályozzák Gerő Ernő beszédét, és a rádióba bemondták a tizenkét pontot. Nemsokára puskaropogást hallottak, az ÁVH-sok a tüntetők közé lőttek. A Blaha Lujza térnél végignézték az orosz tankok felvonulását, ahogy a Szabad Nép székházát ostromolták. Rommá lőtték a környéket, a bérházak előtt három emelet magas törmelékhegyek keletkeztek. Jancsi mindent rajzokkal és fotókkal illusztrált naplójában. Mindeközben élte a pesti gyerekek szokványos életét: iskola, barátok, hógolyózás, foci – tarkítva az utcákon éjszaka végigdübörgő orosz tankok zajával. Szülei nagyon féltették, eszébe sem jutott, hogy ő is fegyvert fogjon.
Jancsi az utcai röpcédulákat gondosan összegyűjtötte, és beragasztotta az albumba. Még azt is feljegyezte, hogy apukája, anyukája vagy a péknél sorban állók miket mondtak. „Lőnek, mondja anyukám. Apukám azt mondta, hogy barbárság egy ilyen kis népre ilyen nagy tüzérséggel lövetni.” „Szinte versenyeztünk egymás között, ki tud jobban tudósítani a történtekről – mosolyog ma János . – Gyulával elterveztünk egy egész várost, ahol az utcákat a forradalom hőseiről neveztük el. A képzeletbeli helyet Szabadságvárosnak hívtam.”
A forradalom leverése után megindult a tanítás, de sok osztálytárs és tanár hiányzott: ők nyugatra menekültek. Józsefváros romokban hevert, de lassan megindul az élet. „A Húsüzlet, ahová november 11-én a halottak voltak bedobálva, már nyitva van” – írta naplójába Jancsi január 11-én.
„A napló sokáig életveszélyt jelentett számunkra, még a szüleimnek sem adtam oda soha – válaszolja arra a kérdésre, nem félt-e, hogy baj lehet abból, ha a naplót megtalálják. – Persze, hogy féltünk. Emlékszem, 1957. január 23-án az iskolában az osztálytársaimmal gyertyákat gyújtottunk a mártírok emlékére. Minden tanár egyetértett velünk, de óvatosságból leszedették velünk. Másnap reggel megtudtam, hogy valaki följelentette a tanácsnál a megemlékezésünket politikai tüntetés címén. Abban az időben folyamatosan zajlottak országszerte zavargások, és a levegőben volt, hogy március 15-én újra kezdődik a forradalom. De a félelem is nagy volt, mert akkor már zajlott a megtorlás, ami egészen a 60-as évek közepéig tartott. Ha rajtam múlik, sosem kerül nyilvánosságra a napló” – állítja a szerző.
Szülei halála után Kovács János egyedül maradt, a könyvet lakat alatt őrizte. Négy nyelven beszélt, idegenvezető lett, bejárta a világot, de mint mondja, bármennyire gyűlölte a kommunizmust, nem tudott volna kint letelepedni, mert Magyarország a hazája. Sosem nősült meg, nem találta meg a párját. Kilenc évvel ezelőtt agyvérzés miatt egy budapesti idősek otthonába került, mivel már nem tudta magát ellátni. Időközben rokonai lomtalanítottak a lakásában, így került az utcára a negyven éven át rejtegetett füzet. „Számomra ez egy személyes emlék, magamnak írtam, ahogy én láttam akkor a forradalmat. Semmiképp sem számítottam arra, hogy ez valaha nyilvánosságot kap, és így látom viszont” – hitetlenkedik a férfi, aki barátjával, a háromunokás Csics Gyulával máig tartja a kapcsolatot. A ma könyvtártervezőként dolgozó naplóíró társ gyakran meglátogatja Jánost az otthonban.
Csics Gyula idén kiadatta saját gyerekkori naplóját, s ennek nyomán kereste fel őt az Ecseri úton talált napló kiadója. Gyula elvezette a kiadót Jánoshoz, aki tíz év szünet után vehette kézbe újból a művét – nyomtatásban. Amikor a futár a kezébe adta a kötetet, János – aki azt hitte, hogy még mindig az otthoni szekrénye mélyén rejlik a füzete – megdöbbent: „Ez az én naplóm! Hogy került ez ide?!”
A napló utolsó bejegyzése május 13-án: „Megszűnt a Kossuth-címer, és helyette új, csillagos, piros szalaggal átfont címer lett.” Eddig úgy tudták, a naplónak nincs folytatása, de lapunknak János elmondta, hogy bizony folytatta a naplóírást még az utána következő eseményekről is. A későbbi napló sorsát azonban homály fedi. Talán ismét rábukkan egy szemfüles, valahol az Ecseri piacon.
2006. 10. 20. (X/42)
