Koós Anna szülei ávósok voltak. A kínvallatásokban nem vettek részt, „csupán” lelkiismeretes bürokratákként dolgoztak. Nem karrierizmus fűtötte őket: elkötelezett kommunisták voltak. Az édesapa, Koós Béla nyomdász, korábban részt vett az illegális kommunista mozgalomban, 45 után párttitkár lett az Államvédelmi Osztályon (ÁVO). Az édesanyát, Sós Verát, eredeti nevén Weisz Veronikát 1945-ben, 19 éves korában egy távoli rokona ajánlotta be az ÁVO-hoz mint tehetséges fiatalt. 1953-ig az ÁVO kötelékében dolgozott Szücs Ernő titkárságán. Szücs Ernő szinte mindenkiben trockista elhajlót vélt felfedezni, s ehhez a fóbiához nyújtott munkaköri segítséget Sós Vera: az ő feladata volt a személyekről – sokszor barátairól, ismerőseiről – szóló írásos adatgyűjtés, különböző jegyzőkönyvek, majd vádiratok megfogalmazása. Az anyagok jelentős része később kínvallatások, koholt perek alapját képezte. „Biztos vagyok benne, hogy anyám hamar tisztába jött munkájának valódi céljával – véli Koós Anna. – Bár nyilván sokakkal együtt elhitte, hogy fontos ügyet szolgál: valamilyen, számomra homályos közjót, amelynek eléréséért minden eszköz megengedett.”
A sztálini mintára felépített Magyar Kommunista Párt, ezen belül a KGB mintájára létrehozott politikai rendőrség, a „munkásosztály ökleként” emlegetett ÁVO miután végzett külső ellenfeleivel, ráállt a „belső ellenségek” likvidálására. Ennek nyitánya volt a korábbi belügyminiszter, Rajk László mondvacsinált pere, majd kivégzése 49-ben, kínvallatásokkal kicsikart, hamis tanúvallomások alapján. Sós Vera adminisztrációja ebben az ügyben is hathatós segítséget jelentett.
Sós Vera nagyot csalódott főnökében, amikor 1950-ben kiderült, hogy Szücs Ernő is a párt ellensége, akit „bűnének” bevallatása közben aztán agyonvertek. Miután Szücs korábban önszorgalomból jelentett a testvéréről is, fivérét vele együtt gyilkolták meg. Vera elvhű kommunistaként meg volt győződve róla: a pártnak mindig igaza van. Akkor sem ingott meg nézete, amikor 53-ban őrá került a sor, és egy évet magánzárkában töltött. Vera letartóztatásának oka nem is a bajtársak kivégzésében való közreműködés volt, hanem cionista összeesküvés gyanúja – mi több, a konkrét vádpontok egyike az volt, hogy elmulasztott jelentési kötelezettségének eleget tenni.
„Túl sokat tudott” – magyarázta szűkszavúan később az apa. Tény, hogy a megbízható káderek, ahogy haladtak a párthierarchiában felfelé, óhatatlanul egyre többet tudtak, s mint ilyenek, egyre veszélyesebbek is lettek, mígnem előbb-utóbb vagy a párt végzett velük, vagy számtalan esetben önkezükkel vetettek véget életüknek. Erre a sorsra jutott 68-ban Koós Anna édesanyja is: öngyilkos lett.
Az édesapa 2000-ben hunyt el, de haláláig meggyőződéses kommunista maradt. A szülőket feltehetően titoktartási nyilatkozat aláírására is kötelezték annak idején, bár valószínűleg e nélkül is hallgatás övezte volna a témát mindmáig. Koós Anna szerint a múlt feltárása nélkül viszont lehetetlenség továbblépni. „Ki kell mondani, hogy a szüleim súlyos bűnt követtek el, amire nincs mentség. A történelem során épp elégszer megszenvedtük, hogy a tisztázatlan bűnök miatt újból és újból belesétáltunk ugyanazokba a csapdákba, amelyek ismétlődő kataklizmákhoz vezettek” – mondja az írónő.
Megismerni könnyebb a múltat, mint megérteni. Érthetetlen például, hogy a korábban üldözött antifasiszták hogyan válhattak a sztálini diktatúra feltétel nélküli elvbarátaivá és gyilkosaivá. Koós Annával ülünk a kávéházi asztalnál, és töprengünk. A háborút követően Magyarország négy évtizedes szovjet megszállás alá került. Mára beigazolódott, hogy moszkvai megrendelésre gyártani kellett a párt belső ellenségeinek listáit – odakint mindenkiről mindent tudni akartak, a legfelsőbb vezetésig bezárólag. Moszkvában, a „központban” a kapott listák alapján jelölték ki aztán a likvidálandó személyeket. Itthon olyan vakbuzgó emberek vezérletével zajlott mindez, akiket a háború előtt illegális kommunistákként üldöztek – jelentős részük a Szovjetunióba emigrált, majd a Gulágon tűnt el. Az életben maradt kádereket – mozgalmi nevükön Rákosit, Gerőt, Farkast, Szücsöt és társait – küldte Moszkva Magyarországra a háború után azzal, hogy megszervezzék a kommunista pártot, illetve annak egyeduralmát. Az ehhez nélkülözhetetlen politikai rendőrséggel, az ÁVO-val együtt persze, amely 1945 és 1956 között működött – előbb Államvédelmi Osztály, később Államvédelmi Hatóság néven – élén 53-ig a szintén moszkovita, rettegett Péter Gáborral.
A sztálini rendszer működtetéséhez a puszta megfélemlítés önmagában nem volt elegendő, kellett hozzá egy ideológia is, amely konzerválta a gonoszságot. Hogy ez a gyilkos eszme miért tudott olyan szívósan fennmaradni, hogy még meghurcolt emberek is őszintén elkötelezettek maradtak iránta, arra Koós Anna szerint nincs racionális magyarázat.
Koós Anna a hetvenes években politikai üldözött volt. A helsinki záróokmány megszületése után – amely kimondta a személyek szabad mozgáshoz való jogát – akkori férjével, Halász Péter rendezővel együtt behívták őket a Belügyminisztériumba, ahol közölték velük: vagy felhagynak avantgard színházukkal, vagy „jószántukból” kivándorolnak Nyugatra. Az utóbbi mellett döntöttek. Közel harminc év múltán Anna hazatért New Yorkból, s – gyermekei kérdezősködésének hatására – nekiállt a szüleiről faggatni itteni családtagjait, akiknek ez nem tetszett, és hárítottak, mondván: „felesleges bolygatni a múltat”.
„Könyvem a tisztázás része akar lenni. Ez rendre elmaradt 56-ban is, 89-ben is. Sok-sok beszélgetésre lenne szükség, amit a családokban kellene elkezdeni” – mondja az írónő.
Szerinte a volt ávósok életinterjúi sok szempontból őszintétlenek. A korszakot feldolgozó szakirodalom is meglehetősen kevés, a fennmaradt dokumentumok hiányosak, gyakran csak történészek számára értelmezhetők. Koós Anna a levéltári kutakodásai során magánemberként nem sokra ment, mígnem Varga László történész segített neki abban, hogy melyik intézményben juthat feltételezhetően a szüleivel kapcsolatba hozható – messze nem teljes – dokumentumokhoz. Amikor könyve elkészült, hónapokig házalt vele a hazai könyvkiadóknál, végül egy nem várt helyen, az Akadémiai Kiadónál kedvező választ kapott. „Nem nagy példányszámban jelent meg. Talán lesz anynyi ember az országban, akit érdekel a valódi történet” – bizakodik Koós Anna.
2006. 11. 30. (X/48)
