Érzett valamilyen történelmi igazságszolgáltatást abban, hogy Kádár pontosan azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta, és abban felmentő ítéletet hozott?
– Az élet sokkal különösebb dolgokat produkál, mint ha az ember egy drámát próbálna írni róla. Emlékszem, pont bent ültünk a Legfelsőbb Bíróságon a tárgyalóteremben, és hirtelen halk beszélgetés támadt, majd mi is megkaptuk a cédulát, amire rá volt írva, hogy Kádár meghalt. Döbbenetes volt. Én személy szerint egyetlen ember halálán sem tudok elégedettséget érezni. Akkor ott mi annak örültünk, hogy jogilag is kimondták: Nagy Imre nem bűnös, nem hazaáruló, és méltó módon eltemethettük!
Mi lehet az oka, hogy Kádár János a történtek ellenére a mai napig a legnépszerűbb politikusok egyike Magyarországon?
– Az egyik ok valószínűleg a kollektív felejtés és a következő évtizedekben bekövetkezett változások. Nem ítélhetem el azokat az embereket, akik a saját tapasztalataik alapján alkotnak véleményt Kádárról. Szerencsére az országban nem minden család szenvedett egyformán a megtorlásoktól. Ők másképp élték meg ezeket az évtizedeket.
Kislányként, a forradalom előtt mennyi időt tudott a nagypapájával tölteni?
– Szerencsénk volt, mert egymás mellett laktunk. Hétvégenként mindig együtt volt a család, gyönyörű karácsonyaink, családi ünnepeink voltak. Nagypapám mindig fontosnak tartotta és ápolta a rokoni kapcsolatokat. Annak ellenére, hogy a kommunistákról milyen képzetek élnek, teljesen hagyományos, mondhatnám konzervatív családi életet éltünk. Apró kis humoros példa: az asztalnál mint családfő szóvá tette azt, amikor az óvodai menünek megfelelőn mi otthon is cukorral akartuk enni a túrós vagy káposztás tésztát. Szerinte magyar ember nem eszi ezeket cukorral! Délutánonként gyakran jártunk át a testvéremmel, Ferivel mesét hallgatni hozzájuk. Még bújócskázott is velünk. Sőt a bátyámtól, aki ekkor már iskolába járt, mindig számon kérte a leckét is. Igazi szeretni való nagypapa volt.
Mikor tudatosodott önben, hogy ez az idill végleg megváltozhat, és ami jön, az nem sok jót tartogat családja számára?
– November negyedikén, amikor hajnalban felvertek minket, hogy el kell mennünk hazulról. Először a Parlamenthez, majd a jugoszláv nagykövetségre vittek bennünket. Itt találkoztunk újra nagyapámmal és édesapámmal, akik a forradalom napjaiban nem voltak otthon. Ekkor nekem már nyilvánvaló volt, hogy semmi sem stimmel. Láttam, éreztem, hogy a szüleim, nagyszüleim rendkívül feszültek, idegesek. Gyerekként szavak nélkül is érzékeltem, hogy valami nagyon rossz közelít az életünkben.
Mikor találkozott utoljára a nagypapájával?
– 56 karácsonyán. A forradalom leverése után szabályosan elraboltak minket, és Romániába deportáltak. Nagyszüleim, Losoncziék és Donáthék külön házba kerültek. Édesanyám hiába kérvényezte, hogy egy helyre kerülhessünk nagyszüleimmel, ezt nem engedték. 56 karácsonyán csak a bátyámat meg engem egy nagy fekete autóval őreink átvittek hozzájuk, és miután megmotoztak, körülbelül egy órát együtt lehettünk. Mi ekkor láttuk őt utoljára. Ez a találkozás viszont már egyáltalán nem olyan volt, mint otthon, végig figyeltek, lehallgattak minket.
Hogyan mondták el önöknek, hogy nagypapájukat kivégezték?
– 1957. április 14-én elszállították a férfiakat. A nőket és a gyerekeket pedig egyre beljebb vitték a Kárpátokba, egyre rosszabb helyekre. Nem tudtuk, hogy mi történt a férfiakkal, a Szovjetunióba, Magyarországra vagy hová vitték őket? 58 júniusában kivégezték nagyapámékat. Néhány héttel később az őrség parancsnoka kizavarta a gyerekeket a házból, az asszonyok elé lerakott egy magyar nyelvű újságot, és azt mondta, hogy ezt viseljék el kommunistához méltó módon. Ekkor szembesültek a történtekkel. Mi gyerekek odakint ekkor csak azt hallottuk, hogy bent kitört a sírás, a sikoltozás és jajgatás. Édesanyánk nem mondott el mindent azonnal. Egy hét múlva tudtuk csak meg a teljes igazságot, hogy nagyapámat kivégezték, és édesapám börtönben van. Ezek borzasztó napok voltak, ekkor minden megváltozott. Addig egyfajta tudatlanság állapotában próbáltuk lefoglalni magunkat, és mint a gyerekek általában, játszottunk, utána viszont még a házból is alig mentünk ki. Ültünk a szobában az ágy szélén, sokat sírtunk, és még egymással is alig beszélgettünk. Minden család iszonyúan le volt sújtva. Röviddel ezután a gyerekeket külön hazahozták, mert iskolába kellett járni, majd fél évre rá az asszonyokat is hazaengedték.
1956 után meddig zaklatták még a családját?
– Apám 57-ben a börtönben tbc-s lett, és csak 60-ban szabadult, amnesztiával. Hónapokba telt mire lábra állt, és lelki egyensúlyát valamennyire visszaszerezte. Szabadulása után nem dolgozhatott kulturális területen, mint korábban, hanem eladó lett egy közértben. Később sikerült elintézni, hogy más, hozzá hasonló emberekkel együtt a levéltárban dolgozhasson. Ezt a munkát szerette, de 1968-ban, a csehszlovákiai bevonuláskor szívinfarktust kapott, és meghalt. Szüleimre sokkolóan hatott, hogy magyar tankok is bevonultak Csehszlovákiába. Édesanyámnak megtiltották, hogy emberek között dolgozzon, csak otthon fordíthatott. Rettenetesen kevés pénzből, és minden jel szerint megfigyelés alatt éltünk. A hetvenes, nyolcvanas évek már enyhébbek voltak, de nyíltan, őszintén politizálni egyáltalán nem lehetett.
És nem is akart?
– Őszintén megmondom, hogy nem. Nagyon keményen és kegyetlenül belénk verte a rendszer, hogy nem, nem, nem és nem. Megvolt a véleményem. Tudtam, hogy a Kádár-rendszer milyen, tudtam, hogy 56 mi volt. Vártuk, reméltük, hogy egyszer majdcsak eljönnek a várt változások, és megpróbáltuk valahogy túlélni azt a kegyetlen időszakot.
Miért nem hagyták el az országot?
– Apám mindig azt mondta, hogy ha elmegyünk ebből az országból, az olyan, mintha átlépnénk nagyapánk sírján. Ezek annyira kemény szavak voltak, hogy eszünkbe se jutott elhagyni hazánkat.
Az iskolában mit tanítottak önöknek a nagypapájáról?
– Az általános iskolából nagyon kellemetlen emlékeim maradtak. Nemegyszer kemény szavakkal ecsetelték, hogy a fasiszták akartak visszajönni, és fehérterror következett volna, ezért kellett kivégezni Nagy Imrét. Kislányként nem voltam felvértezve ezekkel a mondatokkal szemben, úgyhogy kegyetlen volt hallgatni azokat. Gyakran éreztem ilyenkor, hogy rögvest megnyílik alattam a föld, ezt nem lehet elviselni. Később már megtanultam, hogy mindezt rezzenéstelen arccal fogadjam.
Nagypapáját időről időre ki akarják sajátítani. Ön mit gondol erről? Kié Nagy Imre?
– Én sokáig úgy gondoltam, hogy mindannyiunkké, a nemzeté. De 89-ben, az újratemetés szép és felemelő napját követően más világ kezdődött. Míg korábban Nagy Imre egységet tudott teremteni, a rendszerváltás után már ez a név se tudott összekapcsolni minket. Hamar felbomlott az egyetértés, amit próbáltunk kialakítani. Most, az ötvenedik évforduló előtt még mindig volt bennünk valami vágy és remény, hogy egy szép, konszenzusos ünnepet sikerül létrehozni. Sajnos nem így lett. Ezt is tönkretették.
2006. 11. 30. (X/48)
