hetilap

József Attila

És ez is milyen? Csupa profán mosoly, imádnivaló testközeli gyöngédség… De
semmi klerikalizmus, semmi teológia, annál több igaz, gyermeki áhítat… Hogyan is
köszönnek a napkeleti bölcsek, amint belépnek a szent istállóba? „Adjonisten,
Jézusunk” meg „Istenfia, jónapot” és harmadszorra: „Adjonisten, Megváltó” – jó,
mi? – és azt mondja, hogy „lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert
siettünk” és „főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat…” de ebből az aranyból nem készülnek ám templomi aranydíszek,
mert ezt az aranyat „hat marékkal” hoztuk, a tömjént meg „egész vasfazékkal”
kerítette ide meleg országból a „szerecseny király”.

És Mária boldogságos ugyan, de „kismama”, és „irul-pirul”, mint egy igazi ifjú
asszony, ha a szomszédok megcsodálják a babát, mint egy emberi lény, és ettől
annyira szeretetreméltó. Úgy ám, és keble is van, mert a Jézuskáját „meg is kéne
szoptatni már”; jaj, annyi természetes báj és szeretet bujkál ebben a versben,
mint amikor a gonosz tőkésről is azt bírja József Attila mondani, hogy „szagos
kis dorong édes szivarja”, és Istenről azt lehet megtudni tőle, hogy „mikor
golyóznak a gyerekek, az Isten köztük ott ténfereg…”

Az ő hangszerelésében minden emberközeli lesz, gyermeki és profán, akár a
népdal:

Sír a Jézus kis csizmája, sír

a ködmöne,

ázik, fázik, megveszi az isten hidege.

Hogyha volna kis csizmám,

Jézuskának od’ adnám,

báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek