Miért tartja fontosnak az állambiztonsági múlt feltárását: morális okokból, vagy azért, mert a jelen életünkre is hatást gyakorolnak a szolgálatok?
– Mindkét ok fontos. A történelemben is léteznek olyan alapvető kategóriák, mint morál, és a történésznek ehhez valamilyen módon viszonyulnia kell. Nagyon mély benyomást tett rám, ahogyan a keletnémetek 1989-ben képesek voltak szembenézni a saját történelmükkel: Gauck tiszteletes vezetésével lefoglalták a Stasi épületét az összes irattal együtt, majd a kerekasztal-tárgyalások során egy tollvonással eltörölték az állambiztonsági szolgálatot. Ezzel szemben nálunk a diktatúra öt állambiztonsági csoportfőnökségéből egyetlenegyet, a III/III-at beáldozták, annak érdekében, hogy a többi átmenthesse magát. Ezért kapjuk mind a mai napig az igazság helyett az állambiztonsági mítoszokat.
Ez tehát a morális ok. De miben érhető tetten a jelenlegi hatás, azon kívül, hogy a különböző politikai erők egymást revolverezik az ügynöklisták csepegtetésével?
– Éppen az a meghatározó, hogy nem tudjuk, mert ugyanúgy áttekinthetetlen, mint 89 előtt. Természetes, hogy a titkosszolgálatok tevékenysége titkos, ez a világon mindenhol így van, de hogy milyen elvek alapján működik, az a demokratikus országokban igenis nyilvános. A CIA-ról is összehasonlíthatatlanul több forrás áll rendelkezésre, mint a nálunk megszüntetett kommunista állambiztonsági szolgálat múltjáról. És itt nem csak személyekről van szó: az állambiztonsági szolgálat vagyonával, cégeivel sem számolt el senki.
1956 után lényeges változás volt, hogy az ÁVH eltűnt a lakosság szeme elől. Mi történt vele ténylegesen?
– A Nagy Imre-kormány döntött az ÁVH feloszlatásáról, ám Szerov tábornok, a KGB főnöke ezt határozottan elutasította. Végül Münnich is és Kádár is beleegyeztek ebbe, és az állomány túlnyomó többségét megtartották: az ÁVH egyszerűen nevet váltott, a Belügyminisztérium egyik osztálya lett belőle, és később ebből a politikai nyomozó osztályból fejlődött ki a III. Főcsoport, a maga öt csoportfőnökségével. A név tehát változott, az összetétel nem. Olyannyira nem, hogy a Főcsoport-vezetőség egyik utolsó előtti vezetője, Harangozó Szilveszter még Péter Gábor titkárságát vezette az ÁVH-nál.
1989-ben 165 ezer nyilvántartott volt. Hogyan tudott ezzel párhuzamosan a Kádár-rendszer az ismert népszerűségére szert tenni?
– A diktatúra megkövetelt néhány fő szabályt, jelesül, hogy az állampolgár ne bolygassa 56-ot, a szovjet–magyar viszonyt, és ne ártsa bele magát a politikába. Ezeket a szabályokat a magyar társadalom túlnyomó többsége elfogadta, ezért megnyíltak az úgynevezett kis szabadságok, aminek a betetőzése a világútlevél volt. De ezzel sikerült a társadalom egészét korrumpálni.
Akiket viszont megfigyeltek, azok sokszor semmit nem tudtak erről, mert a társadalom elől a szolgálat tényleg elbújt. Az ÁVH-nak még saját egyenruhája volt, mindenki tudta, hogy melyik épület milyen szerepet tölt be a szervezetében. 1956 után szinte „illegalitásba” vonult az állambiztonsági szolgálat. Amikor felléptek az állampolgárral szemben, ezt általában a rendőrség mögé bújva tették: egy állambiztonsági tiszt ilyenkor rendőrtisztként lépett fel.
Könyvének alcíme: Az állambiztonság átmentése. Miben érhető tetten az átmentés?
– Egyrészt személyekben, másrészt mentalitásban, harmadrészt pedig az információs monopóliumban.
Tudjuk-e, hogy mennyi irat keletkezett a szolgálatoknál, abból mennyi van meg, és ami megvan, abból ki és mit kutathat? Mi a jelenlegi állapot?
– Az NDK állambiztonsági szolgálatának közel kétszáz kilométernyi iratanyaga maradt fenn. Én ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Magyarországon ennek a felének kellett volna megmaradnia. Ezzel szemben még huszada sincs az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, és nagyobb baj, hogy a többivel senki nem számolt el. Nem tudjuk, mi lett vele, mert egy részét megsemmisítették, és soha senki nem vizsgálta, mit és hogyan, és egyáltalán mekkora hányadot. Egy részét széthordták a szolgálat munkatársai, egy részét pedig a mai napig működtetik a tovább élő szolgálatok. Mindez Németországban, Csehországban, de akár még Romániában és Bulgáriában is egyszerűen elképzelhetetlen lenne.
A rendszerváltás óta milyen kísérletek történtek a tisztázásra, és hogyan torpedózták meg ezeket?
– 1990-ben a Demszky–Hack-féle törvényjavaslat az átvilágítást helyezte a középpontba, ezt nem tűzte napirendjére a parlament. A ciklus utolsó pillanatában, 1994-ben az utolsó ülésen fogadták el az átvilágítási törvényt, ami minden szempontból igazi porhintés volt: például ugyanolyan kategóriának minősítette a nyilas párttagságot, mint az állambiztonsági szolgálattal való együttműködést. De az is része volt, és tulajdonképpen ez a helyzet a mai napig, hogy ha előkerül valakitől akár száz, saját kezével írt jelentés, a törvény szerint még mindig nem érintett, mert ez nem elég bizonyíték.
1995-ben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az Országgyűlés mulasztott, mert nem szabályozta az állampolgárok információs önrendelkezési jogát, tehát elfelejtett arról intézkedni, hogy a megfigyeltek hogyan ismerhetik meg a róluk összegyűjtött adatokat. Ez Magyarországon nem volt cél. Pedig én magam is többekről tudok, akik akkor értették meg az életüket, miután végül elolvashatták a róluk készült jelentések egy részét. Például elkezdték egy mellékvágányra szorítani: fölszólították a munkahelyi vezetőjét, hogy folyamatosan bizonyítsa az illető alkalmatlanságát, végül ezen a címen elbocsátották, vagy kreáltak neki egy fegyelmit, és még a célszemély fejében sem fordult meg, hogy ez egy állambiztonsági játszma része. Esetleg szétverték a baráti kapcsolatait, ugyanígy, játszmás módon, vagy beavatkoztak a családi életébe.
1996-ban az Országgyűlés lehetővé tette a megfigyelteknek, hogy megismerjék a róluk szóló iratokat, a gyakorlatban ez azonban úgy nézett ki, hogy sokan olyan dokumentumokat kaptak, melyről minden lényeges adat ki volt törölve.
Az igazi fordulat Medgyessy Péter lelepleződése után történhetett volna meg, hiszen ő ígéretet tett az iratok megnyitására. Ma már látható, hogy nem gondolta komolyan.
Az utolsó kísérlet pedig Gyurcsányé volt, ő kétszer is nekifutott, a bejelentés szintjén. Végül sikerült az egészet totálisan elbagatellizálni.
Mi az oka, hogy minden jelentős párt úgy véli, az az érdeke, hogy ne legyen tisztázható a múlt?
– Mert részben ők is manipuláltak, nem tudják, hogy mi kerülhet elő. Nem is bíznak az iratokban, szívük szerint a Dunába hajítanák az egészet. De mivel ez mégsem demokratikus eljárás, ezért főleg ellenzékből hajlanak arra, hogy nagyobb nyilvánosságot követeljenek, abban a reményben, hogy a kormány ennek úgysem tesz eleget. A gyakorlat legalábbis ez.
És valóban olyan szinten érintettek ügynökügyben, mint amenynyire szabotálják a feltárást?
– Szerintem nem annyira, mint amennyire hiszik.
Miből fakadhat ez a tévhit?
– 1989-ben a szolgálatok dezinformációja határozta meg a helyzetet. Az egyik ilyen hazugság úgy szólt, hogy MSZMP-tagokat nem lehetett beszervezni. 1995 óta tudjuk, hogy a hálózati személyek huszonöt százaléka párttag volt.
De 1990-ben, amikor Németh Miklós átadta azt az elhíresült ügynöklistát Antall Józsefnek, ez még nem volt ismert, és a fenti hazugsággal párhuzamosan a szolgálatok azt terjesztették, hogy mivel az állampártból tilos volt beszervezni, logikus, hogy ügynökök az akkori ellenzék soraiból fognak kikerülni.
Németh Miklós tehát egy erősen megritkított listát adott át Antallnak, amely főleg az MDF érintettségét mutatta, és nem véletlenül szerepelt rajta a katolikus egyház sok főpapja is. Ki lehetett sakkozni, hogy a miniszterelnököt mindez sokkolni fogja. Sokkolta is, és így sikerült elérni, hogy az ügynökügyet jegelték.
Visszatérve a katolikus egyházra: az a tény, hogy tizenhat éve nem engedik magukat átvilágítani, sokak szemében az érintettségüket igazolja.
– Az érintettség, s ez persze nemcsak a katolikus egyházra, hanem valamennyi „történelmi” felekezetre érvényes, súlyos tény, amit lehet magyarázni akár valós okokkal is, de elhallgatni nem lehet.
A könyve egyik legsúlyosabb megállapítása a szolgálatokról, hogy „ez az árnyékhatalom erősebb a köztársaságnál”. Mekkora ez a hatalom?
– Hadd mondjak két példát: amikor 98-ban a Fidesz hatalomra került, még megvolt bennük az eltökéltség a múlt tisztázására. Aztán Kövér László, aki felvállalta, hogy beül a titkosszolgálati miniszteri székbe, elkezdte másképp látni a dolgokat. És Gyurcsány Ferencnek is elhiszem, hogy komolyan azt gondolta, meg kell nyitni az iratokat. A döbbenetes az, hogy a miniszterelnök kétszer is megfogalmazza ezt a szándékát, és szép csendben ugyan, de iszonyú vereséget szenved. A hatalmukat tehát a múlt megismerésének elszabotálása jelzi leginkább.
2006. 12. 14. (X/50)
