Legalábbis erre utal, hogy az előző ciklus liberális kultuszminiszterének,
Bozóki Andrásnak szélmalomharc jellegű reformtörekvéseit a mostani ciklusban
felváltotta Hiller István óvatosabb politikája. Ez nem véletlen, hiszen a
közszolgálati televízióhoz hasonlóan évről évre egyre nagyobb veszteséget
felhalmozó kulturális ősintézményeknek, mint például az Operaháznak, nem lehet
csak úgy nekimenni – vélekednek sokan.
„Van hazánkban egy későkádári kultúrelit, amely szinte belebetonozódott a
jelenlegi intézményi struktúrába, s egyfajta szokásjog és kapcsolatrendszer
alapján máig nyeli el a közpénzeket, egyre többet, miközben igen kevés anyagi
hasznot termel. Az automatikus állami dotáció nem sarkall a minőség
létrehozására. Hogy lehet az, hogy egyes műintézmények évek óta szinte
változatlan repertoárral és kongó nézőtérrel komoly összegeket kapnak évről
évre, miközben az ezerszer színvonalasabb kezdeményezések a létükért küzdenek?”
– teszi fel a kérdést egy neve elhallgatását kérő szakminisztériumi illetékes.
Ezzel hozható kapcsolatba Bozóki András sokat hangoztatott törekvése is,
miszerint az intézményfinanszírozásról át kellene végre térni a
programfinanszírozás elvére. A kiöregedett „garnitúrák” ugyanis a kulturális
szféra minden területén intézményesültek, kihalásos alapon működnek, miközben a
maguk szűk körének osztják a lapokat. Ámde máig jelentős véleményformáló erővel
bírnak, sokak szerint ezért is „érinthetetlenek”, mind a büdzsé, mind a
nemzetbiztonság számára.
Hiller István
2007. 04. 27. (XI/17)
