Forgács úgy véli, amíg a bőkezű állami mecenatúra a teljesítménytől
függetlenül eltart egy kiváltságos szakmai réteget, addig nem valószínű, hogy
komoly késztetés támad a piacképes szakmai képzés és tudás megteremtésére. A
filmgyártásban az államnak háttérbe kellene szorulnia, és nagyobb teret adnia a
magántőkének. Az alkotók maguk is jobban járnának, ha rá lennének szorulva arra,
hogy akár több producerrel együttműködve készítsék el a filmjeiket, ami óriási
lökést adhatna a technikai színvonalnak is, és külföldön is eladhatóbb lenne az
egyébként veszteséges magyar filmtermés. „A magyar filmek hangminősége például
katasztrofális, már ezen a ponton elakad a külföldi értékesítésük. A hazai
filmgyártás és szakmai képzés legalább 30-40 évvel le van maradva a nemzetközi
színvonaltól, ma már nem lehet az akkori – megjegyzem a maga idején eredményes –
módszerekkel sikeres alkotásokat készíteni” – véli a rendező. Egy jó filmhez jó
szakemberek csapatmunkája kell, ez az alap, de amíg például a forgatókönyvet a
rendező írja, hogy megspórolja ennek a költségét, a többi rögtönzésről nem is
beszélve, addig Forgács szerint nem várható minőség. Mindenki állami pénzre
utazik, túl kicsi az a tortaszelet, amiből gazdálkodni lehet, így minél jobban
lobbizik valaki, annál nagyobb esélylyel tud filmet készíteni. Pedig más
módszerek is lennének, például a jegyeladási bevételek visszaforgatása, de az is
igaz, hogy a meglévő eszközök sem működnek. „Például a kereskedelmi csatornák
kötelezve vannak arra, hogy bevételük meghatározott százalékát a magyar
filmgyártásra költsék, de ez sem történik meg, igazán ellenőrzés sincsen, és
mindenféle ügyeskedéssel inkább jó pár ügyvéd azon dolgozik, hogy ez alól
kibújjanak. Több száz milliós tételekről van szó – teszi hozzá Forgács. – Van
egy mondás, miszerint Magyarországon összehozni egy filmet művészet, ezért
vannak művészfilmek, és ha végre eljutunk oda, hogy gyártás lesz és nem
művészkedés, akkor készülnek jó filmek.”
El kell érni, hogy a külföldi befektetők rendre beruházzanak a magyar
filmiparba, ez szakmailag és anyagilag is megtérülést hozna a filmgyártásnak, de
ennek elengedhetetlen feltétele, hogy megfelelő szakmai tudású embereket
képezzünk ki. A külföldi befektetők rendkívül nyitottak, csak meg kell találni
őket. Az mégsem teljesen korrekt, hogy kiérdemesült idős rendezőink állami
támogatással évente csinálnak rétegfilmeket, amire háromezer néző ül be. Több
lehetőséget kellene adni a közönségigényre építő fiataloknak, méghozzá egy olyan
rendszerben, ahol mindenki egyformán rá van kényszerülve arra, hogy forrásokat,
szponzorokat keressen elképzelései megvalósításához.
2007. 04. 27. (XI/17)
