A 27-ből 24 tagország viszonylag könnyen meg tudott volna állapodni, de hát
mi nem 24-en vagyunk, hanem 27-en.
Jól látszott, hogy ebből bizony nem könnyen
lesz megállapodás, ezért [csütörtök] éjszaka úgy fejeztük be, hogy nem tudtuk
megmondani, másnap folytatjuk. Az elnökséget adó Németországnak meg kellett
próbálnia kompromisszumot keresni. Eközben a háttérben nagyon sok tárgyalás
zajlott.
A péntek ezzel együtt is úgy telt el, hogy nem láttuk, mi lesz a
vége. Inkább csak akartuk, reméltük, hogy lesz megállapodás, de konkrétan mit
sem tudtunk róla. Eljött a péntek este 9 óra és még mindig messze voltunk az
egyezségtől. Újra találkoztunk, kompromisszumos javaslatok fogalmazódtak meg,
majd sokáig vártunk egy lehetséges záródokumentumra. Amikor ez megérkezett, 8-9
ország vezetőivel külön tárgyalást folytattunk, hogy mely pontokon elfogadható
ez számunkra. Szombat hajnal 2-3 óra körül ült össze újra az Európai Tanács.
Akkor már azzal a szándékkal, hogy ott helyben megállapodás alakuljon ki. Így
ment ez szombat reggel talán fél 5-ig. De hogy ne legyen egyszerű, még ezt a
hajnalban és kora reggel tartott tanácsülést is kétszer meg kellett szakítani
különböző egyezségek megkötésének szándékával, hogy végül létrejöjjön egy
mindenki számára elfogadható megállapodás.
Vasárnap reggel 10 óra után pedig
már újra itt voltam a Parlamentben. Akkor kezdtük a felkészülést a koalíciós
megbeszélésekre. Az volt bennem, ha Lengyelország álláspontját össze tudtuk
egyeztetni az európai többség álláspontjával – ami egyébként sokáig szinte
lehetetlennek tűnt –, akkor ehhez képest a Szocialista Párt és a Szabad
Demokraták Szövetségének kompromisszuma nem jelenthet nagyobb feladatot.
Utána
már csak egy feladat maradt hátra: a szocialista frakcióval értékelni a
mögöttünk hagyott első kormányzati évet, és előretekinteni a következőre
2007. 06. 29. (XI/26)
