Franciaországban immár több mint hetvenéves hagyománya van a nyári
szabadságnak, mivel Léon Blum baloldali kormánya 1936-ban a világon elsőként
vezette be a kéthetes fizetett szabadság fogalmát. A hetvenéves évforduló
kapcsán készített dokumentumfilmekben sokan úgy emlékeztek vissza, hogy az első
fizetett szabadság olyan volt számukra, mint egy álom: sokan ugyanis először azt
hitték, hogy valójában elbocsátották őket, és a két hét letelte után már nem
lesz hova visszamenniük dolgozni. A fizetett két hét az elmúlt hetven évben
végül ötre bővült, és mára már minden munkavállalónak természetes, hogy nyáron
(is) hosszabb szabadságra utazhat. A nagy nyári szabadság a tanév végét követően
kezdődik el, ezen a hétvégén a televíziók és a rádiók műsorai ebben az évben is
szinte kizárólag csak a vakációról szóltak.
Július második hetében indulnak el a korai nyaralók, ezt követően minden egyes
hétvége egy kisebb szükségállapotra hasonlít. Milliók szállnak ilyenkor vonatra,
illetve ülnek autóba, a rádiók óráról órára számolnak be arról, hogy melyik úton
hány kilométeres a nyaralók által okozott dugó, az egész ország nyaralási lázban
ég. Augusztus első hetére gyakorlatilag kiürül Párizs, amit jól jellemez az a
tény, hogy a hónap során ingyenes a parkolás a városban. A kisvárosokban
bezárnak az ország működésének alapegységei, a pékségek is, és egy-egy körzetben
a szabadságról már korábban visszatért pék süti a kenyeret.
Az úti célokat illetően természetesen előnyt élveznek a tengerparti üdülők, és
sokan választják Korzikát, illetve a többi francia szigetet, de kedvelt vakációs
helyszínnek számítanak a korábbi észak-afrikai gyarmatok, Marokkó és Tunézia is.
„Kevesebbet panaszkodnak, mint a németek, és jóval bőkezűbbek”
2007. 08. 10. (XI/32)
