„Az önmagát mérvadónak tekintő mainstream média az információk őreként
korábban könnyedén el tudta érni azt, hogy miről szóljon és miről ne a
társadalmi közbeszéd. Kiabálhatott bárki bármit, senki nem hallotta meg. Ma
azonban bárki meg tudja szólítani az embereket – és ez egyre inkább befolyásolja
a hivatalos média témaválasztását is” – nyilatkozta a napokban a Washington
Postban Kelly McBride etikaprofeszszor annak kapcsán, hogy egy washingtoni
melegaktivista internetes blogjában egyre-másra buktatja le azokat a
szenátorokat és kongresszusi képviselőket, akik magánéletükben épp az
ellenkezőjét teszik, mint ami ellen nyilvánosan felszólalnak.
„A washingtoni inkvizítor”, Mike Rogers elérte, hogy a befolyásos politikusok
rettegve gondolnak arra, hogy felkerülnek a szókimondó blogger leleplezési
listájára. Rogers „skalpjai” között van többek között Larry Craig republikánus
szenátor, akinek homoszexuális kalandjairól először ő tett közzé információkat.
Néhány hónappal később a szenátor valóban lebukott egy repülőtéri
mellékhelyiségben, amikor ajánlatot tett egy férfinak, aki történetesen civil
ruhás nyomozó volt. Craig a botrány nyomán kénytelen volt lemondani, csakúgy,
mint a szintén Rogers által leleplezett Mark Foley floridai képviselő, akinek
nyilvánosságra kerültek kiskorú fiúknak küldött erotikus sms-ei. A hatalom
képviselőinek korábban nem okozott gondot, hogy az ilyen periférikus, nem
„hivatalos” fórumon közzétett információkat agyonhallgassák, ám most azzal kell
számolniuk, hogy az internetes hírek villámgyorsan bekerülnek a nagy
televíziócsatornák hírműsoraiba és a napilapok politikai rovatába. Nem
önszántukból teszik ezt a befolyásos médiumok, hanem mivel belátták: az
információs monopóliumuk megszűnt, az emberek ma sokkal több forrásból
tájékozódnak, így bármennyire elítélik az egyes radikális fórumok agresszív
szóhasználatát és közléseit, saját hitelességük és olvasottságuk érdekében nem
tehetnek úgy, mintha ezek nem léteznének.
McBride megállapítása bizonyos tekintetben a Magyar Gárda körüli kommunikációs
csatára is igaz. A bevett, közismert médiumok mellett Magyarországon az elmúlt
években kialakult egy viszonylag széleskörű olvasótáborral rendelkező
szélsőjobboldali, alternatív média, amely azonban mára elérte, hogy politikusok,
publicisták kénytelenek foglalkozni a szakmai és morális szempontból
minősíthetetlen és alpári tevékenységükkel. A szélsőjobbos „szamizdatok”,
internetes újságok, online rádióadások, nyomtatott hírlevelek anyagai amiatt
tűnnek sokak számára izgalmas szókimondásnak, mert provokatív módon
megkérdőjelezik a „hivatalos” források információs monopóliumát. „Mi azt mondjuk
ki, amit a hatalom a legkevésbé akar hallani. Ezért akarnak bennünket
elhallgattatni” – sugallják az aktuálisan legfelkapottabb radikális hírportál
cikkei, amelyek gyalázatos, uszító megjegyzéseikkel, kommentárjaikkal
félreérthetetlenné teszik, hogy kik azok, akiket szerintük legjobban zavar a
tevékenységük. És miközben a mainstream lapok olvasottsága folyamatosan csökken,
az alternatív szélsőjobb weboldalak olvasottsága emelkedik, nem utolsósorban a
betiltásról, korlátozásról szóló hírek hatására.
A bevett médiumok láthatóan zavarban vannak: nem hallgathatják agyon a Gárda
eszmei hátterét jelentő hungarista-rasszista-náci portálokat, már csak azért
sem, mert a miniszterelnök nyíltan hadat üzent ezeknek. Ezért aztán beszélnek
róluk, ám a kritika megmarad többnyire az elítélő jelzők szintjén. Eddig
meglehetősen balul sültek el azok a próbálkozások is, amelyek „hallgassuk meg a
másik felet” alapon szót adtak a szélsőséges bloggereknek, újságíróknak és
aktivistáknak. Amikor tudatosan, szemrebbenés nélkül a mikrofonba mondták a
véleményüket, a riporterek rendre érdemi cáfolat nélkül hagyták a szélsőséges
véleményeket, és inkább visszakoztak – lásd a Talmudra hivatkozva zsidózó Tomcat
esetét az egyik kereskedelmi tévé reggeli műsorában.
A szélsőjobbos médiának jelentős tartalékai is vannak: nemcsak a megrögzött
antiszemita-rasszista közönség figyelmére számíthat, hanem tudatosan épít az
Amerika-, globalizmus- és háborúellenes táborra is. Vezető szócsövük Bush
bagdadi útját kommentálva sikert kíván az iraki „ellenállóknak” a „váratlan
lehetőség” kapcsán. Ha feloszlatnák a Magyar Gárdát, azt ígérik, hogy Hezbollah-
és Hamasz-sejtekként szervezik újjá magukat. Amikor a híradások izraeli iskolák
elleni palesztin rakétatámadásokról szólnak, kötelességüknek érzik emlékeztetni
a „cionista gyermekgyilkosságokra”. A holokauszttagadók természetes
szövetségeseikként tekintenek a „szeptember 11-e tagadókra”, akik nem az
al-Kaidát, hanem a hatalom sötét játékát gyanítják a világméretű iszlám terror
mögött. Miközben a fehértől eltérő minden etnikai csoportnak hadat üzennek, a
radikális iszlám rendszeresen tiszteletet és támogatást kap a magyar szélsőjobb
publikációiban. Nemcsak szavakban, tettekben is: szeptember 1-jén, a második
világháború kitörésének napján az iráni nagy-követség előtt az Új Magyar
Vérszövetség, a Magyar Világ Baráti Kör és a Magyar Nemzeti Front „béke- és
szolidaritási demonstrációt szerveztek a cionista erők világbékét fenyegető
terrorakciói ellen”. A szervezők közleménye szerint „a globalizáció kitervelői
és őrei most Iránt készülnek megtámadni, hogy ezzel a világ olajkészletének
jelentős része felett megszerezzék uralmukat, s ezáltal Európát is gyarmati
sorba süllyesszék. Ma a világbéke szerepét felvállalni igyekvő hatalom sem
erkölcsileg, sem emberileg nem alkalmas arra a feladatra, amelyre senki nem
kérte fel és senki nem hatalmazta fel”. A szélsőjobbos híroldalakon meghirdetett
tüntetéssel kapcsolatban „az Iráni Nagykövetség örömmel fogadta az együttérző
megmozdulást”. A barátság kölcsönös: a nyáron megrendezett Magyar Sziget
rendezvényen megjelent Irán budapesti nagykövete is.
Szaddám Huszein bukását követően kiderült, hogy a volt diktátor dollármilliókat
költött nyugati politikusok és civil szervezetek megnyerésére.
A fizetési listán volt magyar parlamenti képviselő is, aki annak idején
rendszeresen tett szolidaritási utakat Bagdadba, és támogatta nyilatkozatokban
az iraki diktatúrát. Ma Teherán keres szövetségeseket a világban.
2007. 09. 07. (XI/36)
