Címlaphősök 2007-ből

Hetek-címlap, 2007. október 19.

„Az Év emberének választása nem jelent és soha nem is jelentett kitüntetést.
Nem fejez ki támogatást. Nem is népszavazás” – írja szinte mentegetőzve az
amerikai hetilap szerkesztőségi cikkében a döntésről.

Az orosz elnök elmondhatja magáról, hogy a hírekben a legtöbbet szereplő
politikus volt, ám ez 2007-ben több negatív, mint pozitív tudósítást jelentett.
Az év találós kérdése lehet, hogy mi lesz Putyin, ha egyszer nem lesz elnök? A
CNN év végi összefoglalójának címe – sokak véleményével egybecsengő módon – nem
sokat kertel: Putyin cár. Bármilyen címet is visel majd a formálisan márciusban
leköszönő elnök, Oroszország és a nemzetközi élet meghatározó szereplője marad.
Az új évezred első napján vette át a hatalmat Borisz Jelcintől, és a hétéves
elnöki ténykedése igazi sikertörténet: Putyin helyreállította Oroszország
megtépázott tekintélyét, a gazdasági káoszból működőképes gazdaságot épített,
maffiauralom helyett rendet teremtett a közéletben, megállította az inflációt,
és visszafizette az ország összes külföldi adósságát. A korábbi ateista
mintaállam vezetőjeként a nyilvánosság előtt is hívőnek vallja magát, és sokat
tett azért, hogy az ortodox egyház társadalmi tekintélye újra megerősödjön.

Mindennek azonban ára volt: Putyin alatt a KGB volt nomenklatúrája
szisztematikusan átvette – újraállamosította vagy lojális újtőkések kezébe
juttatta – az aranybányának számító energiaszektort és ipari nagyvállalatokat.
Vaskézzel ellenőrzése alá vonta a médiát, miközben független újságírók tucatjai
lettek gyilkosságok áldozatai. Bár Putyin népszerűsége vitathatatlan, az
ellenzéket a lenini propagandára emlékeztető módszerekkel igyekezett
megbélyegezni és ellehetetleníteni. Több tízezer tagja van a Putyin-hívő
fiatalokat tömörítő mozgalomnak, akik akár utcai tüntetésekkel is készek kiállni
szeretett elnökük mellett. Az év egyik legdrámaibb eseménye Alekszandr
Litvinyenko volt orosz titkosügynök megmérgezése volt. A londoni
plutónium-támadás áldozata halálos ágyán Putyint nevezte gyilkosának. A
diktatórikus lépések és a gyanús halálesetek nyomán Putyin nyugati megítélése
meredeken zuhant, amit csak fokoztak vitatott külpolitikai lépései, különösen
Iránban tett hivatalos látogatása. A vélemények néha szélsőségesen
ellent-mondanak egymásnak, és a Time is elismeri, hogy csak a következő
évtizedek döntik el, mi volt Putyin: Nagy Péter formátumú reformer vagy az
országot újra elnyomás alá vezető diktátor.

Míg Putyin az erős vezető képét sugározza magáról, más vezetők a sikerek és
válságok között hánykolódtak. Az év legígéretesebb karrierjének indult a francia
elnök, Nicolas Sarkozy megválasztása. Néhány hónap leforgása alatt
helyreállította az iraki háború miatt mélypontra süllyedt francia-amerikai
viszonyt, meggyőzte az európai vezetőket egy új reform-alapszerződés
létrehozásáról, sokmilliárdos üzleti megállapodást kötött Kínával. Az első száz
nap gyors sikereit azonban beárnyékolta a második száz nap: Sarkozy felesége
nagy médianyilvánosság mellett elvált férjétől, aki a hírek szerint Mick Jagger
volt szeretőjével vigasztalódik. A diplomáciai bravúrok után Sarkozynek
decemberben le kellett nyelnie azt, hogy a halálra ítélt bolgár ápolónők
elengedéséért cserébe meghívott Kadhafi líbiai elnök öt napon keresztül
parádézott Párizsban.

A francia államfő teljesítményénél jóval gyengébben teljesített George Bush. A
választás előtti utolsó teljes évben az amerikai elnök legnagyobb dilemmája az
volt, hogy mit tegyen az iráni atomprogrammal. Az év folyamán egyre több jel
utalt arra, hogy az Egyesült Államok – ha más eszközök nem vezetnek eredményre –
kész akár katonai erővel is megfékezni az Izrael és a Nyugat ellen fenyegetőző
ajatollahok nukleáris erőfeszítéseit. Szeptemberben Bush drámai nyilatkozatában
már a harmadik világháború rémképét festette fel arra az esetre, ha Irán
atombombához jut. A fokozódó feszültség aztán olyan léggömbnek bizonyult,
amelyből egy hírszerzési jelentés nyomán pillanatok alatt elfogyott a levegő. A
december elején megjelent dokumentum szerint Irán már 2003-ban felhagyott a
bombakészítéssel, csak erről az elnököt elfelejtették értesíteni. Bár azóta is
vita folyik arról, hogy mennyire hiteles ez az értékelés, Bush rosszul jött ki
az esetből, és a legtöbb elemző úgy véli, hogy elnöksége alatt az Irán-kérdés
már nem kerül újra elő. Ehelyett az amerikai államfő megpróbál békeközvetítőként
fellépni a Közel-Keleten. Igaz, az iraki demokráciaexport sok tragédiával kísért
eddigi története ehhez nem a legbiztatóbb ajánlólevél, mint ahogy az sem, hogy
mind az izraeli, mind a palesztin oldalon az elmúlt évtizedek leggyengébb
vezetői próbálnak meg amerikai közvetítéssel kiegyezni egymással. Ehud Olmert
támogatottsága év közben a negatív Guinness-rekordnak számító két százalékra
csökkent, miközben egy időben négy-öt hatósági vizsgálat is folyik ellene
korrupció és más bűncselekmények gyanújával. Mahmúd Abbász palesztin vezetőnek
pedig végig kellett néznie azt, hogy „országának” egyik feléből – Gázából – a
Hamasz fegyveresei egyszerűen elzavarják hivatalnokait és rendőreit.

Az ilyen nagy horderejű megoldatlan kérdések mellett alig tűnnek fel olyan
válságok, mint a szerb–albán konfliktus Koszovó függetlensége miatt, a
Törökország világi berendezkedését fenyegető új iszlámista elnök megválasztása,
nem is beszélve a fél éve kormány nélkül, a kettészakadás szélén álló Belgium
operettdrámájáról.