„Magyarországon a fogyatékkal élőket jobbára még mindig szégyellni és
rejtegetni illik. Tudok olyan családról, amely háromévente költözik, mert a
szomszédok állandóan megjegyzéseket tesznek a tolószékes, halmozottan sérült
gyerekre – meséli egy gyógypedagógus. – Ez nem kisebbségi probléma, elvégre elég
egy baleset, és bárkiből tolószékes ember válhat.”
Zsuzsa kétgyermekes, elvált ötvennégy éves családanya. Alig volt huszonegy éves,
amikor egyik napról a másikra összeomlott számára a világ. Problémamentes első
terhessége végén a megfelelő időben ment el a magzatvize. Aztán két napig
hagyták vajúdni a kórházban, és csak akkor indították meg a szülést, amikor a
baba szívhangja rosszabbodott. A kis Szilvi indigókéken látta meg a napvilágot.
Aznap epilepsziás rohama lett, és három hónapos korára egyértelművé vált a
műhiba következménye: a szülés közbeni oxigénhiány miatt komoly agykárosodást
szenvedett, ezért szellemi és fizikai értelemben súlyosan, halmozottan sérült
lett.
„Mit kellett volna tennem vele? Kidobni az ablakon?” – teszi fel a kérdést az
édesanya. Zsuzsának havi nettó 120 ezer forint a fizetése. Később, második
társától született egy egészséges fia is, aki ma főiskolás. A két érintett
édesapa nem sokáig bírta cérnával: bár mindegyik megpróbálta, de egyik sem tudta
felvállalni a helyzetet, és előbb-utóbb megfutamodott. „Nálunk, a mi
családunkban mindenki egészséges volt” – tromfolt az anyós. „Én megcsináltam
egészségesnek, te szülted meg ilyennek – vágta Zsuzsa fejéhez Szilvi apja,
amikor a kislány másfél éves lett. Később azzal állt elő: Bizonyítsuk be, hogy
mi is tudunk egészséges gyereket csinálni.” Zsuzsa csodálkozott. Kinek kellene
ezt bebizonyítani?
Zsuzsa ragaszkodott a kislányához, és idővel megbékélt a helyzettel – már
amennyire meg lehetett –, s az évek során egy rendkívül meghitt, szeretetteljes
kommunikáció alakult ki közte és gyermeke között. Pedig a kislánya alig volt
hároméves, amikor a neurológus szakorvos is hozzátette a magáét: „Ilyen
halmozottan sérült gyerek nem éri meg a felnőttkort” – jelentette ki a gyermek
füle hallatára. Ebben nem ő volt az egyedüli: Szilvia mindmáig rendszeresen
hallgatja, ahogy élve temetik őt. „Az emberek azt hiszik, hogy nem érti, pedig
mindent ért – teszi hozzá Zsuzsa. – Harminchárom éve tapasztalom, hogy minden
látszat ellenére attól, hogy a kommunikációs képességei súlyosan sérültek, ő még
ugyanúgy gondolkodik és érez, ahogy mi. Csak nem képes magát kifejezni úgy, mint
mások.”
Túlélte a korát
2008. 01. 11. (XII/2)
