Borisz Tadics, Szerbia elnöke (középen) kampánykörúton. Veszélyes szakma
Európa vagy Oroszország felé veszi-e Szerbia az irányt? – röviden
összefoglalva ez volt a szerbiai elnökválasztás tétje. Baljós előjel volt, hogy
közvetlenül az első forduló után a belgrádi kormány a Gazprom orosz állami
gázipari óriáscégnek adta el a szerb olajmonopólium többségi tulajdonát.
Ráadásul Vojiszlav Kostunica kormányfő kijelentette, hogy nem támogat senkit,
azaz nem állt ki Borisz Tadics eddigi államfő – és egyben koalíciós társa –
mellett, ami sokak szerint egyenlő volt az árulással.
Ennek ellenére az Európa-pártinak tartott Tadics háromszázalékos előnnyel nyerte
az elnökválasztás második fordulóját riválisával, Tomiszlav Nikoliccsal szemben,
aki annak a Szerb Radikális Pártnak az alelnöke, melynek vezetője, Vojiszlav
Seselj a hágai Nemzetközi Törvényszék előtt kénytelen elszámolni háborús
bűneiről. A szélsőséges nacionalistának tartott Nikolics végig azzal kampányolt,
hogy Szerbia jobban jár az oroszok barátságával, mint az európai integrációval.
„Az eredmények azt jelzik számomra, hogy a szerb nép többsége az Európába vezető
úton akar tovább haladni, és Európa ennek nagyon örül” – reagált a választások
kimenetelére Javier Solana, az Európai Unió külügyi főmegbízottja. José Manuel
Barroso, az Európai Bizottság elnöke pedig úgy értékelte az eredményt, hogy
Szerbiában győztek az európai értékek és a demokrácia.
A valóság ezzel szemben jóval árnyaltabb: mindössze 114 ezer szavazat döntött a
jelöltek között, ami azt jelenti, hogy Tadics lényegében a magyar szavazatokkal
tudta újraválasztatni magát újabb öt évre. Az első fordulóban ugyanis Pásztor
István, a vajdasági magyar pártok jelöltje nagyjából ennyi voksot gyűjtött be, a
második forduló előtt pedig Tadics támogatására hívott fel, amit a magyarok
fegyelmezetten betartottak. Cserébe azt várják Tadicstól, hogy egyrészt
felgyorsítja az európai uniós integrációt, másrészt pedig programjává teszi a
kisebbségi jogok védelmét, elsősorban a kisebbségi autonómiát.
Sokak szerint azonban a különbség nem volt annyira meggyőző Tadics javára, hogy
kompromisszumok nélkül Európa felé fordítsa az országot, és teljesítse ennek
feltételeit, például azt, hogy szó nélkül tudomásul vegye a tartományi státuszú
Koszovó kiszakadását Szerbiából. Márpedig Koszovó erre készül: megfigyelők
szerint a helyi albánok heteken belül kikiáltják függetlenségét, dacára annak,
hogy ez ellentétes a nemzetközi jogi normákkal.
Brüsszel már a választás másnapján felajánlotta Belgrádnak, hogy megkönnyíti
polgárai vízumhoz jutását és a kereskedelem feltételeit. Kostunica
miniszterelnök azonban mindezt megtévesztésnek nevezte, és kijelentette: az
ajánlat hallgatólagos része azt jelenti, hogy Szerbia közvetve beleegyezik
Koszovó függetlenségébe. A többségében albánok lakta tartomány az 1999-es
NATO-bombázások óta egyébként gyakorlatilag független, és washingtoni nyomásra a
legtöbb EU-tagállam (Románia, Szlovákia és Ciprus kivételével) kész áldását adni
akár az egyoldalúan kikiáltott függetlenségre is.
Az elszakadás nyilván nem megy majd zökkenőmentesen: a már ott lévő
békefenntartók javában készülnek az esetleges zavargásokra. Az elemzők azonban
abban többnyire egyetértenek, hogy újabb balkáni háborútól nem kell tartani.
Erre egyrészt garanciának tűnik a megfontoltabb politikát folytató Tadics
választási győzelme (bár kampánya során ő is világossá tette, hogy nem adja
Koszovót), másrészt a szerb katonaság már régen nem Európa egyik legerősebb
hadserege, mint a régi „szép” időkben.
A vajdasági magyarok számára is égetően fontos Koszovó jövője, sokan ugyanis
attól tartanak a Délvidéken, hogy ha a tartomány elszakad Szerbiától, akkor az
ott élő több tízezer szerb elmenekül, és éppen a vajdasági magyar településeken
keres majd új otthont magának.
Ha háború nem is valószínű a Balkánon Koszovó miatt, szerb kormányválságra
könnyen számítani lehet. Az pedig nem kecsegtet sok jóval, hiszen a nacionalista
radikálisok már most összefogtak a szocialistákkal Tadics demokratáival szemben.
2008. 02. 08. (XII/6)
