Fotó: Somorjai László
Másrészt viszont Koszovó akkora, mint két magyarországi megye, Szerbiának nem
meghatározó része. Ráadásul a modern korban mindig is albán többségű volt,
jelenleg ez kilencvenszázalékos túlsúlyt jelent.
Horvátország és Szlovénia 1991-ben többek között azért vált ki
Jugoszláviából, mert megelégelték, hogy az általuk megtermelt javakból a
szövetségi kormány aránytalanul magasan támogatta az albánok lakta területeket.
Vagyis Koszovó nyert azzal, hogy Jugoszlávia részeként létezett.
– Az albán oldal erre azt mondja, hogy az a segély és támogatás, amit
Koszovó kapott, nem ellensúlyozta, hogy az ásványkincseiket az összjugoszláv
gazdaság, illetve 1991 után a szerb gazdaság aknázta ki. Ők úgy látják, nem
azért alakult ki az egyre mélyülő fejletlenség, mert rosszul költötték el a
támogatásokat, hanem azért, mert kizsákmányolták őket. Úgy érzik, gyarmati
státuszba kényszerültek.
Viszont az is tény, hogy az albánok szabadabban és magasabb életszínvonalon
élhettek a titói Jugoszláviában, mint az albániai albánok.
– Valóban, 1965 után komoly pénzeket pumpált a jugoszláv állam ebbe a
régióba, az összes fejlesztés egyharmadát Koszovó kapta. Ez az érv is realitáson
alapul, de az albánok érvelését sem tartom alaptalannak.
Ön szerint a vallási különbözőség – keresztény szerbek, muzulmán albánok –
milyen súllyal esik latba ebben az évtizedek óta húzódó konfliktusban?
– Szerintem kisebb a súlya, mint sokan gondolják. Igaz ugyan, hogy
Koszovóban jóformán az összes albán szunnita muzulmán, és az összes szerb
ortodox keresztény, én mégis azt gondolom, hogy az albánság nemzetté válásában,
politikai mozgalmaiban erőteljesebb volt az etnikai elem, mint a vallási.
És különösen 2001 után az albánok felfogták, hogy az iszlámság hangoztatásának
van egy rossz konnotációja a Nyugaton, és azóta óvakodnak attól, hogy
összekössék őket az iszlám radikalizmussal, és függetlenségi törekvésük mögött
ezt lássák.
Tény, hogy Koszovó és Albánia tele van bizonytalan hátterű iszlám
szervezetekkel, és nem állítom, hogy ennek nincs szerepe, de semmi esetre sem a
vallási, civilizációs konfliktusban látom a probléma elsődleges okát.
Az iszlámban van egy olyan tétel, hogy valaha birtokolt területeiket vissza
kell szerezni. Ennek milyen szerepe lehet Koszovóban?
– Nem ismerem annyira az iszlám tanokat, hogy ezt meg tudnám erősíteni, vagy
egyértelműen cáfolhatnám. De ha arra a közismert tényre gondolunk, hogy mind a
muzulmán bosnyákok 1995-ben, mind a koszovói albánok 1999-ben az amerikai
beavatkozás kedvezményezettjei voltak, és hogy most is az USA a független
Koszovó fő lobbistája, akkor egyértelmű, hogy ezt a kedvezményezett szerepet nem
akarják elveszíteni. Ezért még ha léteznek is az Ön által említett vallási
szándékok, ezt politikailag mindig a háttérbe préselik.
Az USA Békeintézetének alelnöke nemrégiben azt mondta, fontos annak
igazolása, hogy az amerikai kormány ismételten beavatkozott a muzulmánok
védelmében a háborúkkal és diktatúrával szemben. Miért ilyen fontos Koszovó
Amerikának, és miért érdeke – más nagyhatalmakkal együtt – az egykori
Jugoszlávia „szétszedése”?
– Az Egyesült Államok – közel-keleti érdekeltségei okán is – szerette volna
megmutatni, hogy nem általában az iszlám ellen harcol, sőt, adott esetben kész
támogatni még európai keresztény szomszédjaival szemben is bizonyos muszlim
közösségeket. Sok mindennel összefügg, hogy miért 1995-ben történt az első
NATO-beavatkozás Boszniában: az egyik ok, hogy akkor zajlott az oslói folyamat,
az izraeli–palesztin megegyezési kísérlet, és az Egyesült Államoknak jól jött
megmutatni a palesztinok felé, hogy képes védelmet is nyújtani egy muzulmán
közösségnek.
Ami Jugoszlávia „szétszedését” illeti: ez a feltételezés nem biztos, hogy
megáll. 1991 augusztusáig minden releváns nagyhatalmi tényező azt mondta, hogy
Jugoszláviát egyben kell tartani, és egységes államként kell demokratizálni,
piacgazdasággá alakítani és átvezetni az új világba. Ezért támogatták Ante
Markovic akkori miniszterelnököt, azt gondolták, ő lesz a jugoszláv Gorbacsov.
91 nyaráig mindenki el tudta volna képzelni, hogy Jugoszlávia legalább egy
konföderációként megmaradjon, független nemzetállamok uniójaként létezzen. De
91 augusztusában már második hónapja zajlott a háború, túl voltak a
szlovén–horvát függetlenségi deklarációkon, szerb szabadcsapatok és a jugoszláv
hadsereg harcoltak Szlovéniában és Horvátországban, közös Jugoszláviáról pedig
már senki nem akart hallani.
A Nyugat, illetve az Egyesült Államok belátta, hogy tényleg nem lehet egyben
tartani az országot. Megjegyzem, a szerbbarátnak tartott Oroszország is
elismerte az elszakadó tagköztársaságokat.
Miért érzékelik mégis sokan meghatározónak a külső tényezőket?
– Mert miután végbemegy ez a váltás, a nagyhatalmak közti játszma is
megindul, hogy ki vezényelje le az átmenetet. Először a németek viszik a prímet,
ez nem tetszik Angliának és Franciaországnak, ezért kiszorítják őket. És még
valami: a kilencvenes évek elejére egész Európában két posztkommunista rezsim
maradt: Szerbia és Belorusszia. Milosevics esetében tovább erősíti az
ellenszenvet, hogy a boszniai és a koszovói békerendezésben sok mindent
megígért, és semmit nem tartott be. Egy idő után besokalltak tőle, és azt
mondták, ezt az embert el kell tüntetni a színtérről.
De a mostani konfliktusban mindezt megelőzi az a tény, hogy – eltérően
Jugoszlávia többi népétől – szerbek és albánok között egyszerűen nem alakult ki
együttélés se társadalmi, se politikai értelemben.
Ellentétben 91-gyel, az oroszoknak most eszük ágában nincs elismerni egy
független Koszovót. Miért?
– Ennek az elszakadásnak van egy bizonyos precedensértéke, hiszen itt nem
egy tagköztársaság, hanem egy tartomány válik ki egy országból. A Kaukázustól
kezdve Tajvanon, Cipruson, Baszkföldön át sok hulláma lehet ennek a történetnek,
és akkor még nem beszéltünk a boszniai szerbekről. Nehezen kiszámítható a hatás.
Igaz a szerb érvelés, miszerint a hatályos nemzetközi joggal ellentétes lesz
Koszovó kiválása, de az orosz álláspontban mégsem önmagában ezt a jogvédő
magatartást kell látni: Oroszország ma más, mint a gyengesége és illúziói miatt
nyugatosnak látszani akaró jelcini Oroszország. Putyin Oroszországa úgy van
vele, hogy ha ő valamibe nem egyezik bele, akkor az nem fog megtörténni.
Oroszország reprezentálni akarja megváltozott súlyát.
Ezzel együtt a többi nagyhatalom ugyanúgy képes lesz áthágni a nemzetközi jogot,
mint 99-ben.
Ön szerint a szerbek hogyan élik meg azt, hogy Jugoszlávia néhány év alatt a
szemük láttára szakad egyre kisebb részekre?
– Az elmúlt kétszáz évben a szerb társadalom sok sikersztorit megélt.
Független államot hozott létre, középhatalmi státuszba emelkedtek, mind a két
világháborúban győztesek voltak, a hatvanas évektől pedig Jugoszlávia – a
politikai szabadságjogok egy bizonyos körétől eltekintve – kifejezetten élhető
ország volt. Ehhez képest mára anyagilag is és az imidzsüket tekintve is pária
néppé váltak. Ezt a státuszzuhanást alig húsz év alatt nyilván nem lehet
feldolgozni.
Ugyanakkor valószínűleg nem szívesen ismernék be, hogy ebben a folyamatban a
legsúlyosabb tényező Milosevics elnök, illetve a szerb nacionalizmus feltámadása
volt a 80-as évek végén. Milosevics hosszú időn keresztül valódi népi
támogatást élvezett, amely azt mutatja, hogy elsőként a szerb társadalom fordult
el attól, hogy egy megújított Jugoszlávia keretében folytassa az életet.
Mi lesz Koszovóval? Az abszurd módon, de mégis létező „párhuzamos államukban”
egy volt terroristát választottak meg miniszterelnöknek.
– Koszovónak nincs rosszabb esélye, hogy működőképes állam legyen, mint
bármely más országnak azon a tájon. Van természeti potenciálja, és egy
viszonylag képezhető, dinamikus népessége. A sokak által terrorista csoportnak
tartott hadseregüket, az UCK-t 1999-ben leszerelték, különféle pártok jöttek
létre belőle. A „miniszterelnökük” valóban az UCK tagja volt korábban, de azt,
hogy egy gerilla meddig szabadságharcos, és mikortól terrorista, nem könnyű
megítélni. Mindenesetre nem egyik napról a másikra küldik a miniszterelnöki
pozícióra, van mögötte egy hét-nyolc éves politikai múlt.
A fő kérdés inkább az, hogyan fog bánni Koszovó a szerb kisebbségével. Nem
hinném, hogy államilag szervezett elűzésekre fog sor kerülni, de nem lesz ott
minden egyes faluban nemzetközi ellenőr. És ha ezt a népi gyűlölködést nem lehet
visszaszorítani, az sokat árthat Koszovó nemzetközi megítélésének.
Mit várhat Szerbia? Európa honorálni fogja, ha békésen tudomásul veszi
Koszovó elszakadását?
– Szerintem igen, és ilyen szempontból fontos, hogy Tadics győzött, mert az
általa vezetett Szerbiának sokkal könnyebb segíteni.
2008. 02. 08. (XII/6)
