hetilap

Vida Ferenc, a népbíróság elnöke 1990-ben halt meg. Egy évvel korábban egy interjúban azt mondta, ismét elítélné Nagy Imrét, bár azt nem tudja, hogy halálra ítélné-e. „Benne volt a levegõben – fogalmazott évtizedekkel késõbb, hogy a Nagy Imre-pert minél elõbb el kell kezdeni, és Nagy Imrét el kell ítélni”. Vida egyébként jómódú ügyvéd gyermekeként nõtt fel. 1932-33-ban a cionista mozgalomhoz kötõdött, 1934-ben Tel Avivban a Palesztinai Kommunista Párt tagja lett, majd 1935 õszén visszatért Magyarországra. A világháború után pártfunkciókat töltött be, majd 1953 és 1972 között a Legfelsõbb Bíróságon ítélkezett, innen vonult nyugdíjba. 1990. november 7-én hunyt el a Kútvölgyi úti állami szeretetotthonban. Egyes hírek szerint öngyilkosságot követett el. A Nagy Imre-per egyik elõkészítõje Rajnai Sándor volt. Rajnai 1952-ben Moszkvában a Dzerzsinszkíj Állambiztonsági fõiskolán tanult, 1953-tól a IV. Belsõ Reakció Elhárító Osztály vezetõje volt. 1966 júliusától a Belügyminisztérium hírhedt III. fõcsoportfõnökségének helyettes vezetõjévé nevezték ki. 1982-ben Horváth István belügyminisztertõl „Aranygyûrût” kapott, 1982-1989 között moszkvai nagykövet volt, 1982-ben Horn Gyulával szemben az MSZMP Központi Bizottságának tagjává választották. 1992-ben Izraelbe, majd az USA-ba távozott. Temetésére szinte senki nem ment el. Szalay József ügyész, aki egyébként egykor kispapnak készült, a Legfelsõbb Bíróság elnöke lett 1963 és 1968 között. Kopácsi Sándor 1972-ben találkozott egykori vádlójával. A történetet lánya, Kopácsi Judit idézi fel internetes naplójában: 1972 nyarán vacsorameghívást kaptunk családunk régi barátjától. Megérkezésünk után a háziasszony furcsa pillantást vetett ránk, majd tétovázva megszólalt: – Nem zavarna titeket, ha Szalay, a nyugdíjas fõügyész itt lenne a vacsorán? – Ha õt nem zavarja, tõlem itt lehet, válaszoltam. Szalay volt a Nagy Imre-per ügyésze, aki halál- és életfogytiglani büntetést kért az elõzõleg barátainak nevezett vádlottakra. Barátom felesége suttogva hozzátette: – Könyörgött, hogy hozzam össze veletek. Õszhajú öregemberként láttam viszont Szalayt. A vacsora közben régi emlékekrõl beszéltünk, majd néhány pohár bor után viccelõdni kezdtünk. – Nem változtál, Sándor. – Hála barátaimnak, akik évekre megóvtak a külsõ világ zaklatásaitól. Hazafelé egy villamoson utaztunk. Néhány perc beszélgetés után Szalay elszótlanodott, majd közel hajolt hozzám: – Sándor! Meg tudnál nekem bocsátani? Erre a kérdésre nem számítottam. Idõt akartam nyerni, hogy tisztába jöjjek érzéseimmel. Ezért azt kérdeztem: – Kinek a nevében teszed fel ezt a kérdést? – Annak a nevében, akit te is, én is annyiszor megtagadtunk: Jézus Krisztus, a Megváltó nevében. – De mit kezdesz azokkal, akik meghaltak? Hogyan szerzed meg azok bocsánatát? Szalay kinézett az ablakon és figyelte az éjszaka elsuhanó árnyait, majd lágy hangon azt suttogta : – Ez az életem nagy kérdése. Talán egy fél év múlva a haláláról kaptunk hírt. Késõ este érkezett a balatoni üdülõbe. Csomagjait letéve a szívéhez kapott, egy fotelbe rogyott és nyomban meghalt. A hóvihar miatt három napig nem tudták holttestét elszállítani az épületbõl. Végül egy paraszt vitte el trágyásszekerén a falu temetõjébe.