Fotó: Somorjai László
Anno a Hősök terén álló Millenniumi Emlékmű szoborcsoportjának kialakításánál
is komoly kihívást jelentett, hogy a karéjokon álló szobrok a magyar történelem
leginkább elfogadott és konszenzussal bíró személyeit ábrázolják. Időközben a
szobrok egy részét párszor lecserélték, hogy a mindenkori fő irányvonalnak
megfeleljenek. Sőt, a Tanácsköztársaság agitátorai az egész emlékművet vörös
posztóval borították be 1919. május elseje alkalmából. Természetesen a
Horthy-éra is kiállította a maga hőseit. Az országot elborították a
konzervativizmust képviselő politikusok és történelmi személyek szobrai, így
került például Tisza István szobra a debreceni egyetem elé. 1931-ben sokfelé
feltűntek a Szent Imre-ábrázolások, majd hét évvel később István király emlékéve
következett. Röviddel halálát követően a Döbrentei téren felállították Gömbös
Gyula volt fajvédő politikus, miniszterelnök szobrát. 1944. október 6-án ezt
felrobbantották, a háború után pedig emléktáblát helyeztek el a helyén. Eszerint
a szoborrobbantás volt a fegyveres ellenállásra adott jel. Ezt később
lecserélték, de mára már az ólombetűket szétverték, és le is szurkozták a
táblát.
1945 után folytatódott az új identitás kézzelfoghatóvá tétele. Ennek leginkább
markáns példája a Felvonulási téren felállított monumentális Sztálin-szobor.
Egymást követték a különböző kommunista politikusok, példaképek szoborszerű
megjelenítése. Noha Sztálin szobrát a népharag 1956. október 23-án a Blaha Lujza
térig görgette, a szocialista embertípust megjelenítő alakok maradtak. 122
Lenin-szobor volt a magyar településeken elhelyezve, de szobrot kapott Ságvári
Endre, Leonyid Brezsnyev és Jurij Gagarin is. És akkor még nem szóltunk a
szocialistává idealizált József Attila több mint 70 köztéri szobráról, vagy az
agrárproletárrá alakított kisnemesről, Dózsa Györgyről. Hasonló sorsra jutott
Ady Endre „vörös csillagos” verse miatt, de láthattuk Münnich Ferenc és Komócsin
Zoltán elvtársakat is. A rendszerváltás előtti szoborállítással kapcsolatos
mítoszteremtés ékes példája Steimetz Miklós kapitány is, akit a Vörös Hadsereg
Budapest ostromakor parlamenterként küldött a német védőkhöz. Udvariasan
fogadták, majd elindult hazafelé, ahol az orosz csapatok tüzébe kerülve életét
vesztette. A rendszerváltás ezeket a köztéri szobrokat az úgynevezett
Szoborparkba száműzte. Kivéve a Gellért-hegyen látható, az ellenzékiek által
1989-ig csak „sörnyitónak” becézett Szabadságszobrot.
1990 óta újabb identitás és trend jellemzi a köztéri szobrok felállítását. Sok
politikai nézet, sokféle elképzelés van. A leginkább felkapott alakok Nagy Imre
és Apor Vilmos. 1994 óta Antall József is népszerű, de természetesen a csúcsot
Szent István tartja, köszönhetően a kistelepülések polgármestereinek Dávid
Ibolya által tömegével átadott milleniumi zászlóknak. Ma már üdítő látvány, ha
egy faluban Géza fejedelem néz ránk határozott tekintettel. Ennek ellenére első
királyunk még így is egy szoborral le van maradva Vlagyimir Iljics 1945 óta
felállított (és szinte kivétel nélkül lebontott) szobrainak száma mögött.
2004-ben felállításra került az 1956-os forradalom egyik legtragikusabb hősének,
Mansfeld Péternek a szobra is. Mikor a televízió bemutatta az avatást, nem
látszott a szobor, csupán a politikusokat mutatták. Az elmúlt néhány évben
megszaporodott a koronát ábrázoló és a folyamatosan árpádsávos zászlókkal
vigyázott köztéri szobrok száma, tekintve, hogy egyes szoborállítók a
katolicizmus felvétele előtti időkben keresik az igazi magyar azonosságot.
Természetesen nagyon meghatározó egy szobor jelentőségével kapcsolatban az, hogy
hol kerül felállításra, milyen anyagból van és mekkora a mérete. Ezzel hozható
kapcsolatba az elmúlt néhány év leginkább ismert és botrányt kavart
szoborállításainak sora is. Például az egyik turulszobor sem zavarna sokakat, ha
nem az egyik legforgalmasabb helyen állították volna fel Budán. A másik igen
problémás téma Wass Albert író. A Vérmezőre tervezett szobra komoly külpolitikai
botrányt szült, a román külügyminiszter a legmesszebbmenőkig tiltakozott. Vidéki
közterekre száműzték, akárcsak Teleki Pált, akinek szobra körül szintén hangos
belpolitikai vitát hallhattunk. Noha már két kistelepülésen volt mellszobra, az
egész alakos és a budapesti várnegyedbe tervezett ábrázolása óriási vihart
kavart. Végül a szobrot Balatonboglárra vitték, és a vihar is elült.
A Szabadság téren álló Felszabadulási emlékművet minden évben és minden
szélsőjobbos megmozdulás során megrongálták. A tettesek elfelejtkeztek arról,
hogy 1945-ben a szovjet hadsereg a fasiszták és a nácik uralmától szabadított
meg minket. Hasonló emlékmű van Berlin szívében is, de ott senkinek nem jut
eszébe meggyalázni. Hasonló rongálásokat szenved el rendszeresen Károlyi Mihály
szobra a Parlament melletti parkban, Winston Churchill Városligetben lévő
szobrával is ez a helyzet. Nyilván vele is az a baj, hogy vezetésével győzték le
a nácikat. Nyilvánvalóan nem csupán a szoborállításoknak van sokféle üzenete a
társadalom felé, hanem a rombolásoknak is: a szobrok legtöbbször a
használtfém-kereskedelemben találnak új gazdára.
2008. 09. 12. (XII/37)
