Barack Obama útja a Fehér Házig elérhetetlen távolságból indult, és fölényes győzelemmel zárult. Nem túlzás azt állítani, hogy örökre átrajzolta Amerika politikai térképét. Sikerének egyik titka talán az, hogy mindig, minden körülmények között vállalta önmagát. „Egy vézna kölyök voltam, furcsán csengő névvel, aki hisz abban, hogy Amerikában számára is van hely” – vallja magáról.
Barack Obama története apja szülőföldjén, Kenyában kezdődött. Az idősebb Barack Husszein Obama egy jobb életről álmodott, ezért jelentkezett egy távoli ország egyetemére. Az Egyesült Államokba utazva, a Hawaii Egyetemen ismerkedett meg a fehér bőrű, tizennyolc éves Stanley Ann Dunhammel, akinek rövid udvarlás után meg is kérte a kezét. (Ekkor 1960-at írunk, amikor bizonyos helyeken a vegyes házasságot még tiltja a törvény.) 1961. augusztus 4-én fiuk született, akit apja után Baracknak neveztek el, de mindenki csak Barrynek becézte. A Barack név szuahéli és arab nyelven is azt jelenti, hogy „áldott”. Két évvel később a kis Barry apja felvételt nyert a Harvard doktori kurzusára, de szűkös anyagi helyzetük miatt a családját nem vitte magával. Bármennyire is szerették egymást feleségével, a több éves különélés nem tett jót házasságuknak, és végül elváltak. Obama a doktorátus megszerzése után visszatért Kenyába, Ann pedig hozzáment egy indonéz származású férfihez, akitől született egy lánya, Maya. Az új család Indonéziába költözött, ahol a cseperedő Barack Obamára nagyon mély benyomást tett az a végtelen szegénység és nyomor, amit nap mint nap megtapasztalt maga körül. Ám Ann nem akarta, hogy fia teljesen elfelejtse, hogy amerikai, ezért 1971-ben visszaküldte Hawaiira nagyszüleihez.
Ezután nehéz időszak következett a tízéves Barry életében. Most már nemcsak apja, hanem anyja nélkül, távol a fekete közösségektől, számára idegen helyen kellett élnie. Rendkívül magányosnak érezte magát, sokat szomorkodott, többször is úgy beszélt magáról, mint egy árváról. Még az iskolájában is szinte ő volt az egyetlen fekete, emiatt aztán barátai sem voltak, senki sem volt mellette, aki tökéletesen megértette volna: „Emlékszem, belelapoztam egy magazinba, amelyben olyan feketékről írtak, akik bőrfehérítő anyagot használtak, hogy fehérebbnek tűnjenek. Talán ekkor értettem meg, hogy fekete vagyok, és azt is, hogy mennyi mindent társítanak az emberek a bőrszínhez, megláttam az összefüggéseket bőrszín és hatalom között. És emlékszem, hogy elborzadtam” – mondta egy alkalommal.
1972-ben édesanyja elvált második férjétől is, és Barry húgával visszaköltözött ő is Hawaiira, ahol folytatta antropológiai tanulmányait. Nehéz idők jöttek ekkor a gyermekeit egyedül nevelő asszonyra, akinek rendszeresen segélyekért kellett folyamodnia, hogy a gyerekeit el tudja tartani. Ekkor történt, hogy Kenyában élő apja egyszer felkereste az akkor ötödikes Barryt, de a találkozás csak összezavarta a fiút. Úgy érezte, hogy ha az apja elhagyta, akkor most nincs joga csak úgy megjelenni és beleszólni az életébe. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy látták egymást. A középiskolában egyre erősödött benne a „valahová tartozni” akarás vágya. Fehér családjában feketeként élt, ami a külvilágot is zavarba ejtette. Könyvében arról ír, hogy sem a fehérek, sem a feketék közt nem érezte otthon magát. Megpróbálta felvenni azokat a szokásokat, amelyeket a fekete kultúra részének gondolt. Játszotta a nagymenőt, kosarazni kezdett, hanyagolta iskolai tanulmányait, és ahogy ő fogalmaz, megízlelte a drogok világát. Ivott, marihuánát szívott, még a kokaint is kipróbálta. Jegyei rohamtempóban leromlottak; züllött életmódjával, egyedülálló anya gyermekeként, nem várt rá fényes jövő. Jegyei éppen hogy elégségesek voltak ahhoz, hogy a Los Angeles-i Occidental College-ba ösztöndíjat kapjon. Az egyetem politizáló fekete diákjai között végre magára talált. Harcolt a dél-afrikai apartheid ellen, és itt kezdte használni afrikai nevét. Ekkor lett Barry Obamából Barack Obama. A másodév után átment a New York-i Columbia Egyetemre, és végre beköltözött a fekete közösség szívébe, Harlembe.
Rádöbbent, hogy még egy ilyen kozmopolita városban is mennyire éles az elkülönülés feketék és fehérek között. Belemélyedt a faji kérdés tanulmányozásába, és próbálta megérteni annak társadalmi mozgatórugóit. Nemigen járt szórakozni, a drogok végleg eltűntek életéből. Rengeteget olvasott, leginkább Nietzschét és Gandhit, és annyi tudást szívott magába, amennyi csak belefért. Megfogalmazta saját maga számára is, hogy mik a céljai, és hogy mit akar kezdeni életével. Egyre többet gondolt rég nem látott édesapjára. Úgy tervezte, hamarosan meglátogatja Kenyában. De erre már nem került sor. Apja súlyos autóbalesetben életét vesztette.
Az egyetem elvégzése után közösségszervezői állást kapott egy közösségiprojekt-fejlesztő csoportnál, az acél- és autógyárak eltűnésével leépülésnek indult Dél-Chicagóban. Hasznos lecke volt számára, hogy testközelből láthatta az emberek valódi problémáit. Ennek hatására fellépett az oktatási rendszer reformjáért, a szakképzés támogatása mellett kampányolt. De harcba szállt a veszélyes hulladékok eltakarításáért is. Idővel világossá vált számára, hogy milyen jelentős szerepe van a jognak az emberekért folytatott küzdelmeiben, és hogy ügyvédként, jogi ismeretekkel felvértezve sokkal hatékonyabb lehetne munkája során. Így hát újra iskolapadba ült, méghozzá a Harvard jogi karán. De még a tanulmányai megkezdése előtt merész gondolata támadt. Összecsomagolt, és meglátogatta apja szülőföldjét, Kenyát. Népes rokonsága jó szívvel fogadta, de a legnagyobb benyomást féltestvérei gyakorolták rá. Barack számára sok minden ott és akkor vált világossá, atyái földjén. „A látványtól olyan érzésem lett, hogy a küzdelmeim közvetlenül köthetők a saját családomhoz és az ő küzdelmeikhez. Azt hiszem, ez segített egyesíteni a külső és a belső énemet, ami egy fontos lépés volt az életemben” – vallja. Ez a látogatás egyfajta lezárása volt a múltnak, a borzalmas szegénység láttán megértette, hogy apja nem csupán egy szebb élet reményében hagyta el Kenyát, hanem tudta, hogy egy napon visszatér, hogy segíthessen családján és honfitársain.
A látogatást követően Barack Obama megkezdte tanulmányait a Harvard jogi karán. Hamarosan az ország legmenőbb ügyvédi irodája, a Sidley and Austin vette fel nyári gyakorlatra chicagói irodájába, ahol egy Michelle Robinson nevű fiatal ügyvédnő ellenőrizte munkáját. 1990-ben a Harvard Law Review című újság élére került, ami szenzációnak számított, mert a lap százéves fennállása óta ő volt az első fekete főszerkesztő. A nagy esemény még a New York Timesba is bekerült, ami mámorító élmény volt egy ilyen fiatalember számára. 1991-ben a jogi kar elvégzése után, polgárjogi ügyvéd lett. Egzisztenciát teremtett, majd megkérte Michelle kezét, akit Barack jó humorával és meglepően érdekes személyiségével hamar levette a lábáról. 1992 októberében Jeremiah Wright tiszteletes adta össze őket. Sok tekintetben ez volt identitáskeresésének betetőzése. Rendezetlen gyerekkora miatt fontos volt számára a rendezett élet; új családja éppen olyan volt, amilyenről mindig is álmodott. Szoros és megbonthatatlan, és a valódi amerikai fekete közösség része, amelyben Obama hosszú éveken át nem találta a helyét.
Féktelen boldogságát egy szörnyű családi tragédia híre szakította félbe: anyja pár nappal 53. születésnapja előtt meghalt rákban. Obama különösen nehéz helyzetbe került: egy megüresedett illinois-i szenátusi helyért vívott kampányát minden fájdalma ellenére folytatnia kellett. Hála közösségszervezői tapasztalatainak és a Chicago Tribune által biztosított jó hátszélnek, megnyerte a választást.
1998-ban, a Függetlenség Napján megszületett első gyermeke, Malia Ann. A következő évben Obama nagy fába vágta a fejszéjét: versenybe szállt a kongresszusi képviselőségért – ám veszített. Különösen megnehezítette számára a versenyt, hogy egyetlen prominens politikus sem állt mögé. Sokan úgy gondolták, hogy ki kellett volna várnia a sorát. Kegyvesztetté vált, a 2000-es demokrata elnökjelölő nagygyűlésre már meg sem hívták. Ő ennek ellenére elrepült Los Angelesbe, ahol a gyűlés nagy részét csak a folyosóról nézhette a kivetítőn, és ahonnan még azelőtt távozott, hogy Al Gore elfogadta volna a jelölést. De ki gondolta volna akkor, hogy a következő jelölőgyűlésen ő lesz a vezérszónok, a rákövetkezőn pedig pártjának elnökjelöltje?
A 2000-es kongresszusi jelöltválasztások elvesztése után Obama új lendülettel tért vissza az illinois-i állami szenátusba. Képes volt egy táborba tömöríteni a reményvesztett embereket, függetlenül attól, hogy konzervatív republikánusok vagy haladó demokraták voltak. Olyan kényes témákban sürgette meg a törvényhozást, mint a színes bőrűek helyzete vagy a halálbüntetés. 2001 júniusában újabb gyermekáldás következett, megszületett a második Obama lány: Sasha. A boldog családi élet mellett a politikai sikerek sem maradtak el. Egyre népszerűbb lett külpolitikája miatt: felszólalt az afganisztáni háború mellett, és tiltakozott az iraki háború ellen, aminek révén fontos támogatókat szerzett, rengeteg pénzt gyűjtött, és képes volt olyan szervezeteket is maga mögé állítani, amelyek nagyban hozzájárultak későbbi sikereihez.
Két évvel később ismét versenybe szállt. Be akart jutni az Egyesült Államok szenátusába, annak ellenére, hogy a 2000-es választásokon elszenvedett sebek még frissek voltak. A jelöltválasztáson ellenfele, a milliomos üzletember, Blair Hull hamar megszerezte a vezetést, de egész kampánya romba dőlt, mikor volt felesége családon belüli erőszakkal vádolta meg. Obamának ezek után könnyű dolga volt. 2004 márciusában 53 százalékkal nyerte meg a demokrata jelöltválasztást. Ezután a republikánus jelölttel, Jack Ryannel kellett szembenéznie, akinek kampánya 2004 júniusában Hulléhoz hasonlóan erkölcsi botrányba fulladt.
Ekkor történt, hogy a Demokrata Párt egy színes bőrű, karizmatikus egyéniséget keresett, egy új arcot, akit odaállíthatnak főműsoridőben a kamerák elé. Így került a képbe Barack Obama. John Kerry és a Demokrata Párt őt választotta, így ő mondhatta el a vezérszónoklatot 2004-ben a bostoni demokrata konvención. Éppen négy évvel azután, hogy még csak be sem léphetett abba a terembe. Ezzel a beszéddel Obama megtette az első lépést az országos népszerűség felé. Szokatlan neve sok tévénézőt meglepett. Már a beszéd első két percében lenyűgözte a közönségét: „Úgy állok itt, hogy tudom, az én történetem része egy nagyobb amerikai történetnek. Tudom, hogy sokkal tartozom azoknak, akik előttem a politika színpadára léptek. Mert nincs még egy ország a földön, ahol az én történetem valóra válhatott volna.” Retorikája is merőben új volt: „Azért gyűltünk össze, hogy nemzetünk nagyságát hirdessük. Nincs liberális Amerika és konzervatív Amerika, csak Amerikai Egyesült Államok van. Nincs fekete Amerika és fehér Amerika, latin Amerika és ázsiai Amerika, csak Amerikai Egyesült Államok van.” A történelemben nem sokszor fordult elő, hogy egyetlen beszéd emblematikus figurává tett volna valakit – most ez történt.
Eközben a republikánusok kétségbeesetten keresték Obama új ellenfelét az Illionis-i szenátorválasztásra. Jack Ryan helyét Alan Keyes, az egykori nagykövet és rádiós talkshow házigazda vette át. Mr. Keys fekete és republikánus. Úgy gondolták, hogy ő képes lesz Obama fekete szavazóit elszívni. Keys markáns konzervatív jobboldali álláspontot képviselt, és igyekezett elfordítani a figyelmet Barackról. Megkérdőjelezte kereszténységét, megkérdőjelezte fekete mivoltát. Csakhogy ezek nem nyerték el az illinois-i választók tetszését. Obama ismét elsöprő győzelmet aratott. 2006 októberében jelenik meg az Audacity of Hope (A remény bátorsága) című könyve, melyben kifejti véleményét a hitről, a családról és a kormány feladatáról. A könyv bestseller lett, de az első 1995-ben kiadott önéletrajzi írását, a Dreams from my Fathert (Álmok apámtól) is újra kiadták. Mindkettő hangoskönyv változata Grammy-díjat nyert. Az embereket érdekelte az újdonsült szenátor, mert álmaik és vágyaik megvalósítását várták tőle.
Barack Obama még csak két évet töltött szenátori hivatalában, mikor 2007. február 10-én bejelentette, hogy elindul az Amerikai Egyesült Államok elnökjelöltségéért. A hír hallatán az összes demokrata tanácsadó magabiztosan tette le voksát Hillary Clinton mellett, senki sem hitt Obama győzelmében. Ő azonban munkához látott, SMS- és e-mail-kampányával olyan új módszerekkel jutott el a szavazókhoz, amiket előtte ilyen módon soha senki nem használt. Származása ellenére a fekete demokrata szavazókat nem tudta könnyen a maga oldalára állítani. Az áttörés akkor következett be, amikor Iowában nyert, ahol szinte csak fehérek élnek. Ez elgondolkoztatta az embereket: „Ez a fickó tud valamit!” Ezután a verseny már csak Hillary Clinton és közte folyt, amivel egyértelművé vált, hogy történelmi választás lesz, mert vagy az első nő, vagy pedig az első fekete indulhat el az egyik nagy párt színeiben az elnökségért. A Hillaryvel szemben aratott győzelme után pedig már a célegyenes következett.
Kérdés, mi lett volna John McCainnel való versenyfutásának eredménye, ha az elnökválasztási kampány finisében nem tör ki a pénzügyi válság: a gazdasági kérdések előtérbe kerülése ugyanis általában a demokrata jelöltnek kedvez.
A kampány végéhez közeledve Obama ismét magánéleti problémák elé nézett. Szeretett nagymamája, aki hosszú éveken át nevelte, súlyosan megbetegedett, és egy nappal a választások előtt meghalt. Így ő már nem láthatta, hogy ezekben a nehéz időkben az amerikaiak unokájára, a fekete Barack Obamára bízták a világ első számú szuperhatalmának vezetését.
2009. 01. 23. (XIII/4)
