Bacsó Péter a második világháború után, 1946-ban jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházi rendező szakára. Hogy mégis filmrendező lett belőle, egyik tanárának, a hozzá hasonlóan Kassán született Radványi Gézának, valamint filmesnek készülő csoporttársának, Makk Károly forgatókönyvírónak köszönhette. „Az első két évet a színházi és a filmrendezők akkoriban együtt végezték el, és én folyamatosan ugrattam Pétert, hogy ez vagy az a téma mennyivel érdekesebb lenne filmen, mint színházban. Az már akkor nyilvánvaló volt, hogy elképesztő tehetsége van a meséléshez, a dramaturgiához. Állandóan járt az agya, hasonló volt Liszt Ferenchez, aki az utazásai során magával vitt egy néma klaviatúrát és azon pörgette az ujjait" - emlékezett vissza a Heteknek Makk Károly.
Rákosi, Pelikán és a többiek
A kezdeti évek azonban nemcsak a szakma szempontjából érdekesek. Ahogy Makk Károly mondja, Bacsó „szektásan baloldali fiú" volt, számára ellenérvek nem léteztek. Egy interjúban maga a rendező is beismeri, mélyen és hibásan gondolkozott akkoriban. Elmesél egy történetet is, miszerint a negyvenes évek végén a polgári művészetet megvető színikritikusként a Művész Színházban maga hordta le a szmokingos, szivarozó szereplőket megformáló színészeket. Erre fel Várkonyi Zoltán igazgató, akivel később barátivá alakult a viszonya, kitiltotta a színházból. Makk Károly szerint azonban a Rajk-per, az, ahogyan „a párt egyik fele kivégezte a másikat"; valamint a keményvonalas Rákosi-rendszer, majd pedig 1956, amikor saját barátaik is börtönbe kerültek; másokhoz hasonlóan Bacsó világképét is jóval árnyaltabbá tették.
2009. 03. 20. (XIII/12)
