Az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követő - öt (!) éven keresztül húzódó - bosszúhadjárat alatt bizonyíthatóan legalább 229 embert küldtek bitóra a vérbírák a forradalomban, illetve ellenállásban való részvételük miatt. Ehhez adódik még a karhatalmista (pufajkás) erőszak és az 1956. november 10-e utáni megtorló típusú sortüzek jelentős számú halálos áldozata, továbbá a vizsgálati fogság alatt elhunytak. A bebörtönzöttek és az internáltak száma a harmincezret is meghaladja, nem is beszélve az állásukból elbocsátottakról és a rendőri felügyelet alá helyezettekről, meg a közel kétszázezer menekültről. Kegyetlensége, tömegessége és időtartama miatt a kádári megtorlás az 1848-49-es szabadságharcot és a második világháborút követő eljárások méreteit is jócskán meghaladta.
„Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Most azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből" - így szól a Teremtő örök érvényű ítélete Káinra és a mindenkori gyilkosokra. A Kádár-rendszer erkölcsileg már a megszületése pillanatától pusztulásra volt ítélve.
Az '56-os mártírok három évtizeden át állatias körülmények között, gazrengeteggel borított, jeltelen sírokban hevertek. Amikor 1989. június 16-án végre eljött a végtisztesség megadásának lehetősége, történelmi esély nyílt a társadalmi katarzisra, a jó és rossz néven nevezésére, a rendszerváltás erkölcsi alapjainak megteremtésére, új kezdetre. Természetfölöttinek tűnő jel volt, hogy három héttel a temetés után Kádár János éppen azon a napon halt meg, amelyen a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és társait.
2009. 06. 19. (XIII/25)
