A Franciaország–Írország világbajnoki pótselejtező hosszabbításában egy hosszúra sikerült átadást Henry két ügyes kézmozdulattal levett, majd átpasszolta a kapu torkában álló csatártársának, akinek már csak be kellett pofoznia a labdát. A bíró gólt ítélt, az írek tiltakoztak, a franciák ünnepeltek. Okkal, hiszen kijutottak a 2010-es dél-afrikai világbajnokságra. Még véget sem ért a mérkőzés, amikor a lassításnak és a különböző kamerabeállításoknak köszönhetően az egész világ meggyőződhetett arról, hogy a több mint százszoros válogatott, kétszeres aranylabdás, világbajnok labdarúgó közönséges csalással került gólhelyzetbe.
Az első körben nemcsak az íreket, hanem a kívülállókat is felháborította Henry reagálása a mérkőzés után: „Igen, kezeztem, de nem én vagyok a bíró. Ösztönös mozdulat volt.” Mindenkinek eszébe jutott Maradona 1986-as világbajnoki negyeddöntős, kézzel szerzett gólja (képünkön). Maradona sem volt különösebben bűnbánó a csalás után: „Egy kicsit Maradona fejével és egy kicsit Isten kezével” – így magyarázta a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón. Csapattársaiban azonban nagyobb lelkiismeret-furdalást okozott az eset: „Senki nem jött oda hozzám ünnepelni. Azt kiabáltam nekik, hogy: »Gyertek már ide, különben a bíró nem adja meg!«” – mondta Maradona.
A francia csapat edzője azonban önfeledten ünnepelt a mérkőzés után. Később azt mondta, ő nem látott semmit a kispadról. A felháborodás nyomán aztán a franciák visszakoztak. „Az újrajátszás lenne a legfairebb megoldás” – mondta Henry, igaz, óvatos duhajként, már csak azután, hogy a FIFA ezt a lehetőséget kategorikusan kizárta. Bocsánatot sem kért: „Nagyon sajnálom az íreket, és zavar, ahogy Franciaország kijutott a vébére.”
A franciák a világbajnokságon biztosan nem lesznek közönségkedvencek, és Henry nagyszerű karrierjére is árnyékot vet a csalás. A sajtó még egy darabig elvitatkozott azon, hogy a játékosnak jeleznie kellett volna-e a bírónak, hogy kézzel ért a labdához. És ha igen, a bíró elhiszi-e neki, és visszavonja-e a megadott gólt? Felmerült újra a videóbíró bevezetésének az ügye, amire a nemzetközi szövetség nem hajlandó, mondván, a pályán a játékvezető szava a döntő, és megfellebbezhetetlen. (Ez utóbbi részben érthető, hiszen beláthatatlan vitákat indíthatna el az utólagos vita és újrajátszások.)
Súlyosabb kételyeket vetett fel a FIFA menet közben megváltoztatott versenyszabályzata, ami egyértelműen a nagyobb csapatoknak kedvezett. Közismert, hogy már a világbajnoki selejtezők csoportbeosztásakor kiemelést alkalmaznak, hogy az erősebb válogatottak elkerüljék egymást. Az európai csoportokból az első helyezettek automatikusan kijutottak a vébére, míg a második helyezetteknek (a legrosszabbul szereplő kivételével) pótselejtezőt kellett játszani egymás ellen. Eredetileg egyszerű sorsolással párosították volna össze az ellenfeleket. Menet közben azonban kiderült, hogy több nagycsapat (Franciaország, Oroszország, Portugália) is lemaradt az első helyről. Ez azt a veszélyt vetette fel, hogy a pótselejtezőben kiejthetik egymást, ha „rossz sorsolás” alakul ki. Akkor pedig komoly veszteség érheti a szponzorokat, tévétársaságokat és persze a nemzetközi szövetséget is. Így aztán a FIFA gyorsan döntött: a pótselejtezőknél is kiemelést kellett alkalmazni. Ezzel alakult ki az a Franciaország–Írország mérkőzés, amelynek a tétje az volt, hogy az egymilliárd eurósra becsült reklámértékű francia csapat, vagy a százmillió eurós írek jutnak-e el Dél-Afrikába. Az eredmény ismert.
Még tovább ment A FIFA titkos világa című könyv szerzője. Andrew Jennings szerint sokan a FIFA és a legnagyobb szponzorcég, az Adidas közötti titkos megállapodás befolyásolja a világbajnoki részvételt. Ha Franciaország nem jutott volna ki a vébére, az legalább 120 ezer eladatlan szurkolói mez veszteséget jelentett volna a német sportszeróriásnak.
A sport hatalmas összegeket mozgat meg: a stadionokban, a fogadóirodákban, stúdiókban és az üzletláncokban. Kérdés, hogy hosszú távon mennyi hely marad a gigászok között a labdarúgók sportteljesítményének és „a labda kerek” kis csapatokat és szurkolókat bátorító közismert igazságának.
2009. 11. 27. (XIII/48)
