Kölcsey Ferenctől Bibó Istvánig sokan töprengtek el azon, hogy létezik-e sajátosan magyar karakter, van-e okunk a büszkeségre, amikor megmutatjuk magunkat a világnak. Kertész Imre látlelete a mai magyar valóságról lesújtó, így beszél erről a német lap munkatársának: „A magyarság régi terhei – a hazugság és az elfojtásra való hajlam – jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.”
A magyar nemzeti eszmélkedés alapszövegei a reformkorban születtek. Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője például 1838-as, a Zrínyi alakját megidéző versében figyelmeztet, hogy őseink bűnei miatt más haza, más nép jelenik meg a Kárpát-medencében:
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
Petőfi Sándortól szívesen idézzük a következő sorokat A magyar nemzet című verséből, amikor Magyarország nagyszerű lehetőségeiről akarunk szólni:
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
De a költő nem a nemzeti illúziók foglya volt, hanem radikális rendszerátalakító indulatok munkáltak a szívében. Ugyanebben a versében ugyanis így folytatja:
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
„Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.”
Akkor most Petőfi Sándor nemzetgyalázó költő, aki rossz hírünket kelti a világban? S ha még fellapozzuk egy másik, szintén a magyar nemzetről szóló versét is 1845-ből, a következő sorok tárulnak elénk:
Oh ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett!
Látom én: az ő számára
Sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet, elhiggyétek,
Életet nem érdemel.
A refrénben aztán ezt az állítását színezi tovább az „önző”, a „hálátlan”, „elkorcsult nemzet” szószerkezetekkel. Ezek a jelzők nem egy mai jobboldali sajtómunkást ragadtatnának Petőfit nemzetárulásban elmarasztaló cikkek írására.
1867 után úgy tűnt a kortársaknak, hogy Magyarország tisztázta a múltját. Mohácsért és Világosért meglett a kárpótlás. Virágzott a magyar gazdaság, a magyar politikai elit egy európai nagyhatalom befolyásos döntéshozójának tekinthette magát. A honfoglalás ezredik évfordulóját fényes külsőségekkel ünnepelte a hivatalos Magyarország. Lehet-e képzelni olyan írástudót, akit a millennium mámora nem ragadott magával, aki nem a magyar nemzet újabb sikerévezredéről írt újságcikket, beszélt külföldi barátainak, mint hazája illedelmes kultúrdiplomatája?
1905-ben egy fiatal nagyváradi újságíró Ismeretlen Korvin-kódex margójára címmel a következőket írta kenyéradó lapjában:
Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegő-köveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. (…) A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el.
Ünneprontó volt? Nem tudta átérezni a nemzet iránti felelősséget? De igen, hiszen költői érzékenységgel előre jelezte a mélyben készülődő országos katasztrófát:
Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok s merek,
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.
Már első igazi verseskötete óriási viharokat kavart a magyar közéletben. Megalkotta a magyar valóság egyik legkeményebb, legleplezetlenebb, máig érvényes szimbólumát: az Ugart.
Vajon ha kortársunk és nem nemzeti klasszikusunk lenne Ady Endre, mit üzennének neki újságcikkeikben a jobboldal nemzetféltő írástudói erre a költői kérdésére: „A Tisza-parton mit keresek?” Valószínűleg egy Földközi-tenger partján fekvő országot javasolnának neki új hazául.
Vajon milyen cikkel vágnának vissza, ha Ady ma írta volna A lelkek temetője című versét, s nem 1906-ban jelenteti meg Új versek című kötetében?
E föld a lelkek temetője,
Ciprusos, árva temetője,
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belőle.
Itt azok éltek, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.
Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.
Óh, boldogok itt, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.
Vajon megúszna-e ma Ady egy tüntetést a háza előtt, vagy bírósági feljelentéssel, egész családjának kiirtásával való bátor névtelen fenyegetőzéseket 1908-as Nekünk Mohács kell című verse miatt?
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Az első világháborút követő összeomlás kiábrándítóan igazolta Ady Endre nemzeti önvizsgálatot sürgető indulatát, őszinte dühének igazságát a magyar világ délibábos álmaival szemben. A húszas-harmincas évek jobboldali, keresztény-nemzetinek „becézett” rendszere azonban nem fogott bele az új identitás megalapozásába, hanem minden tehetségével a trianoni igazságtalanság jóvátételén, a régi világ legalább részleges visszaállításán dolgozott. Nem tudatosult az új politikacsinálókban, sőt még az értelmiségi elit nagy részében sem, hogy új Magyarországot kéne építeni a romokon, amely a megváltozott szellemi-politikai realitáshoz alkalmazkodva egy modern, huszadik századi „kisnemzeti tudatot” jeleníthet meg. Ehelyett Bibó István híres metaforájával élve egy kelet-európai kisállami nyomorúság lett meghatározója egész múlt századi történelmünknek egyik kényszerpályáról a másikra taszított országként.
1937-ben József Attilát felkérte saját lapja, a Szép Szó, hogy írjon verses „országjelentést”. A költő a legszigorúbb versformában tudósított saját koráról, s művének a Hazám címet adta. A hét szonettből álló társadalmi-politikai összefoglalás megdöbbentő őszinteséggel sorolja a megoldatlan nemzeti ügyeket. A második szonett például meghatározza, mit kéne nemzeten értenünk, s hogy mi az akadálya az igazi nemzeti karakter kiformálódásának:
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
A vers negyedik szonettjének utolsó három sora ugyanarról szól, amit Kertész Imre néhány hete a Die Weltnek nyilatkozott:
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
A Horthy-rendszer kérlelhetetlen szigorú kritikusa, aki minden hamis tekintélyelv esküdt ellenségeként írta irodalmi karcolatait, Nagy Lajos 1926-ban bátor újságcikkben (Fasiszta kiskáté nem fasiszták számára) leplezte le saját korának egyik Rémét, a nemzeti érzésbe bújtatott fasizmust. Következzen ebből a kérdezz-felelekből néhány pont:
3. pont: Mit hazudnak tehát a fasiszták? A fasiszták tücsköt-bogarat összehazudnak, leginkább nemzetről és hazáról. Nemzet alatt önmagukat, haza alatt a saját vagyonukat értik.
6. pont: Mi a fasiszták életideálja? A fasiszták életideálja: jól élni. Jól élni a nagy többség rovására. A jó élethez hozzátartozik: gyönyörködni abban, hogy mások rosszul élnek.
8. pont: Mi kényszeríti a fasisztákat a fene jó életre? A honfibú!
Ezzel a honfibúval, nevezhetjük nemzeti csalódásnak, keserűségnek is, már sokan visszaéltek az elmúlt századokban. Bibó István 1945-ben Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában máig érvényes módon elemezte azt a hamis nemzeti önérzetet, amely ma is hangosan tiltakozik egyes jobboldali s talán néhány baloldali írástudó lelkében is, amikor Kertész Imre világos, őszinte országkritikáját olvassa a Die Weltben.
Bibó István írja:
Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az elátkozott királyfi módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk, s akkor kibontakozik igazi alkatunk.
(A szerző középiskolai tanár)
2009. 11. 20. (XIII/47)
