A nagyfiú 1998-ban, öccse 2003-ban született. Amikor Kovács Sándorral, a Hites Adakozók Hálózatának (HAH) koordinátorával beszélek, összesen húsz önkéntessel indulnak felénk Budapestről Miskolc térségébe segíteni az árvízvédelemben. Edelényre és Szikszóra mennének, ott beszéljük meg találkozónkat, de a településre vezető út lezáratott. Ők később bejutnak. Debrecenből, Hatvanból, Lőrinciből, Boldogról, Esztergomból érkeznek munkások, és reggel ötig építik a gátakat, akkor érkezik váltásuk.
A Hámori-tó közelében, a Szinva-patak mentén ballag velem szemben egy jó arcú, hatvan fölötti férfi.
– Mit szól ehhez, jó uram?
– Mit szóljak? Mondjam meg, ki tehet erről? Mostanában az a szokás. Minden bajnak megkeresni az okozóját és kiabálni egyet-kettőt. Amit itt lát, arról nem tehet senki. Itt kérem, nem lehet egymásra mutogatni. Mi lesz velünk? Nem lehet, hogy én vagyok a hibás, meg te vagy a hibás. Bizottságot állítani. Itten kizárólag imádkozni és dolgozni lehet. Hálát adni azért, hogy nem lett nagyobb a baj, és ne is legyen. Mi, emberek is jobban szeretjük, ha megköszönnek nekünk valamit. Sokkal jobban, mintha könyörögnek. Nem?
Mert nagyobb baj is lehetne ám. Menjen csak fel, nézze meg a legnagyobb vízesést. Volt már itt olyan is, hogy kis csövön vezették oda a vizet, hogy mutasson valamit. Most ömlik a víz. Félelmetesen szép.
A Malom csárda takaros épülete mellett víz folyik mindkét oldalon. Szebb időkben betérek majd ide egy tárkonyos vadragulevesre. Amit tudnak, mentenek, betesznek a tető alá. Mint minden ehhez hasonló helyzetben, bámészkodó katasztrófaturistának gondolhatnak.
– Hol tetszett dolgozni?
– Építőiparban.
– Miskolci?
– Diósgyőri. Ön?
– Dunántúl. Bicske.
– A fiam is arra él. Orvos lett.
– A legszebb hivatás.
– Jó orvos. Hétvégén megyek hozzá. De járja ki, hogy ott jobb idő fogadjon.
– Meglesz.
Felsőzsolcánál terepszínű katonai gyakorlóban miskolci egyetemista ifjak szakasza zsákolja a homokot. A lapátosok körbeállják az öt köbméteres depót. A diáktárs tartja a zsák száját, amikor már elég van benne, elindítja a csatárláncban a teherautó platója felé. Két ilyen lánc áll. Mikor a kocsi elmegy, zsákokat termelnek. Mikor a homok elfogy, ráülnek a szalagkorlátra. Ásványvizet bontanak, szendvicseket majszolnak fehér szalvétából. Jó étvágyuk van. Szinte megéhezik étvágyuk láttán a nem is éhes szemlélő. Szendvicset csak diákok tudnak így enni.
– Azért vagyunk itt, mert az önzetlenség alap. Egymásra vagyunk utalva mi, emberek. Közönyösek nem lehetünk. Aki közönyös, nem is él. Egymásra utaltságunk egyre nő, és ez így is marad már.
– Ezzel társaid egyetértenek?
– Jobbára.
Aztán jön az újabb teherautó homok. Kezdődik a töltés, a másik szakasz pedig a megérkező markoló kanalába dobálja a homokzsákokat. Mert azokból nyúlgát épül. A nyúlgát ideiglenes, földből és földes zsákból, valamint földből és pallókból rövid idő alatt létesíthető, kis méretű (50-60 cm koronaszélességű) gát, melyet a töltés koronáját meghaladó magasságú árvíz esetén – töltésmeghágás ellen – építenek.
A nyúlgát gyakran alkalmazott formája a homokzsákból épített. A nyúlgátat a gátkorona vízoldali szélén építik. A nyúlgát magassága általában 60-70 cm. A nyúlgát a kiöntött árvíz lokalizálására is alkalmazható.
2010. 05. 21. (XIV/20)
