A gazdasági virágzás éveiben a nyugati fogyasztók a kölcsönöket életminőségük javítására használták, a befektetők megtérüléseik növelésére, a cégek pedig az üzlet fejlesztésére. A hitel lassacskán olyan függőséget alakított ki a jóléti társadalomban, mint a drog, az alkohol vagy a nikotin. Dickens egyik híres figurája, Mr. Micawber mondása, mely szerint „ha az éves kiadások meghaladják az éves jövedelmet, az eredmény nyomorúság” – nem bizonyult igaznak. Az éves kiadások jócskán meghaladták az éves bevételt, az eredmény mégis boldogság volt.
Margaret Atwood Törlesztés: az adósság, mint a gazdagság árnyoldala című esszékötetében a tartozás morális vetületét vizsgálja. Az arám nyelvben például ugyanaz a szó használatos az adósság és a bűn kifejezésére, így a Miatyánk híres sora úgy is fordítható, hogy „Bocsásd meg a mi adósságainkat”. Arisztotelész, a keresztény tanítás és az iszlám is ad útmutatást pénzügyi területen, és tiltja az uzsorát. Mózes 5. könyve pedig az adósság időszakonkénti elengedését rendelte el, amely a későbbi zsidó tradícióra is hatással volt.
A tartozás mindig is véteknek számított az emberi történelemben, azonban a modern idők gazdasági virágzása komoly változást hozott az emberek hozzáállásában. A 19. században az adósokat még börtönbe vetették. A ’30-as évek nagy világválsága megtanította nagyszüleink generációját a takarékos és felelősségteljes anyagi életre.
A ’60-as években azonban eljött a hitelkártyák ideje, a „vedd meg most, fizesd később” korszak. Az életképtelen cégeket az enyhe szabályozás mesterségesen tartotta életben, nem is beszélve a pénzügyi szektorról, mely a lehető leginkább függ a kölcsönöktől. A csődöt nem bűnként, hanem maximum balszerencseként kezelték. Ebben az időszakban a meggazdagodás felé vezető út igen egyszerű volt: végy egy tárgyi eszközt kölcsönpénzből, majd dőlj hátra, és nézd, ahogy emelkedik az értéke. Mindez a hatóságok legteljesebb támogatásával zajlott. Ha esetleg problémák adódtak, a központi bankok beavatkoztak, és megmentették a helyzetet.
Hyman Minsky amerikai közgazdász szerint a hitelválságok kódolva vannak a kapitalista rendszerbe, és ciklikus rendben időnként bekövetkeznek. A folyamat lényege röviden, hogy a prosperálás időszaka felbátorítja a cégeket és az egyéneket a nagyobb kockázatvállalásra és nagy összegű hitelfelvételre, majd negatív fordulat hatására az egész piramis összeomlik.
A 2008-as válság jelei már 2007-ben elkezdtek körvonalazódni. A kölcsönök gazdaságélénkítő potenciálja lassacskán kimerült, a Leight Skene of Lombard Street Research kutatásai szerint minden egyes dollárnyi adóssághoz egyre kevesebb és kevesebb növekedés párosult. Elindult egy adósságspirál, először a részvénypiacon, majd az ingatlanpiacon lufik keletkeztek. 2008-ra kiderült, hogy ezt a hatalmas hitelállományt nem lehet egyszerűen visszafizetni – a lufik kipukkadtak.
A tárgyi eszközök értéke meredeken zuhanni kezdett, így eladásuk esetén sem fedezik a hitelt. Ezzel mind a bankok, mind az adósok hatalmas pénzösszegeket veszítettek. Talán ezért látta legjobb megoldásnak sok ezer család Amerikában, hogy bedőlt hitelével való kínlódása helyett lakáskulcsát a postaládába dobva szép csendben odébbálljon ingatlanjából. Tömeges fizetésképtelenség állt elő, a kormányok pedig – hogy mentsék a helyzetet – garanciát vállaltak a pénzügyi helyzet stabilizálása érdekében. Így a hatalmas adósság átgördült a magánszférából az állami szférába, és közügy lett belőle.
A kormányok saját adósságaik szolgáivá váltak. A gazdag világnak most fel kell ocsúdnia a hitelek által szépre festett álomból, és szembe kell néznie a valósággal. A kölcsönnek ugyanis van egy rossz tulajdonsága: vissza kell fizetni. A világ hamarosan máshogy fog kinézni, mint ezelőtt. Aki józan, nem a hitelkártyáját fogja luxuskiadásokkal terhelni, hanem spórolni kezd, hogy nyugdíjas korában legyen miből megélnie. A házakat eredeti rendeltetésüknek megfelelően arra használják majd, hogy lakjanak bennük, és nem ingatlanspekulációra.
A cégeknek is sokkal nehezebb dolguk lesz, hiszen jelenleg 50 százalékuk működése a kölcsönökön alapul. A kormányok legégetőbb problémája pedig az lesz a jövőben, hogy kezeljék a hatalmas adósságot, és megmentsék országukat a csődtől. A döntéshozók a megoldáson törik a fejüket, hiszen ha megszüntetik a kölcsönfüggőséget, számolniuk kell az elvonási tünetekkel. A fogyasztók a politikusokat fogják hibáztatni a megszorító intézkedések miatt, akik megpróbálják újra egyensúlyba hozni a világgazdaságot. Szemléletes példa erre Görögország, ahol a megszorító intézkedések utcai zavargásokat robbantottak ki, vagy az amerikai Tea Party mozgalom aktivistáinak tiltakozó hadjárata a trilliós nagyságrendre rúgó államadósság és a növekvő állami beavatkozás miatt.
A megoldás már körvonalazódik, de nem könnyű: Európa elkényelmesedett lakosságát rá kéne venni a gyermekvállalásra. Szemben Amerikával, ahol a viszonylag fiatal, növekvő népesség könnyen le fogja küzdeni az adósságcsapdát, Európa öregedő kontinense csekély számú természetes szaporulattal hasonló problémában találja magát, mint Japán a kilencvenes években. Az idősödő népesség egyre kevesebb munkavállalót jelent, így az az életszínvonal, amelyhez hozzászoktak, tovább nem finanszírozható. Görögország 2008-as GDP-szintje legkorábban 2017-ben köszönhet vissza. Az a kevés, de jól képzett és tehetséges európai fiatal pedig nem biztos, hogy vállalni fogja apái hibáinak helyrehozatalát, és az idős generáció nyugdíjának keserves finanszírozását. Sokkal valószínűbb, hogy emigrálnak egy olyan országba, ahol nem kell ilyen nehéz terhet viselniük.
2010. 07. 09. (XIV/27)
