Jelenleg Kanada egyetlen nagyobb olajfelvevő piaca az USA, de nem titok, hogy élénk tárgyalásokat folytatnak a kínaiakkal is. Az albertai pénzügyminiszter nemrég tárgyalt a kínai állam által vezérelt hatalmas olajcég, a Sinopec képviselőivel. „Ott ülnek, és azt mondják: pénzre van szükségetek? Mi adunk. Szakértelem kellene? Mi azt is adunk” – sorolta a kínaiak meggyőző érveit Lloyd Snelgrove pénzügyminiszter egy interjú során.
Az albertai olajmezők egyébként olyan nagyok, hogy bőven ki tudnák szolgálni Kínát és az USA-t is, ehhez azonban két olajvezetéket is meg kellene építeni: egyiket a texasi partokig, másikat a Csendes-óceánig. Ez igen költséges, energiaigényes és rendkívül környezetszennyező volna. Ez utóbbit meglovagolva pedig jelenleg is éles vita folyik arról az Egyesült Államokban, hogy beszálljanak-e ebbe az üzletbe vagy engedjék át az egészet a kínaiaknak – lemondva ezzel a saját olaj-részletükről is.
A kanadaiaknak viszont szükségük van erre a beruházásra és nem érzik magukat lekötelezve az amerikaiaknak. „Nem vagyunk 51. tagállam. Nem az Államok dönti el, hogy kinek adhatjuk el az olajunkat” – fogalmazta meg az USA-val dacolók véleményét Eddie Goldenberg, az előző kanadai miniszterelnök kabinetfőnöke. Kína jellemző taktikája egyébként, hogy úgy is hajlandó befektetni, hogy ebből mások is hasznot húzhatnak. Azaz, minél nagyobbra növelik a tortát, annál nagyobb lesz az ő szeletük is. Ez azonban nem nyugtatja meg az amerikaiakat.
Persze az amerikai oldalon is vannak, akik optimistán állnak az ügyhöz – habár egyelőre kisebbségben vannak. Némelyek szerint, ha egy hordóval több jut Kínának a kanadai olajból, akkor az Egyesült Államoknak is eggyel több fog jutni. David Goldwyn, egykori energetikai szakértő nemrég egy interjúban azt mondta: „Azt gondolom, hogy nagy hiba volna elszalasztani ezt a lehetőséget. Ritkán kapunk olyan ajánlatot, hogy valaki olajat akar adni nekünk. Kanadát kellene választanunk.”
Ám ennél sokkal többen tartanak a növekvő üvegházhatástól és a szinte elkerülhetetlen balesetveszélytől. Habár a kanadai olajimport növelése csökkentené a közel-keleti olajfüggőséget, és közel 100 ezer munkalehetőséget is adna, a koncepció ellenzői egyelőre makacs módon kitartanak az álláspontjuk mellett. Egy negatív döntés azonban valószínűleg töréspontot jelentene az Egyesült Államok és Kanada viszonyában.
Kína Afrika irányába is tájékozódik – már a ‘80-as évek óta. A ‘90-es években új lendületet kapott ez az érdeklôdésô, az ezredforduló után pedig határozottan megerősödött. Mindez pedig könnyített a kontinens tőkehiányos állapotán. A kínaiak gyakorlatilag minden lényeges ágazatban szerepet vállaltak: bányászat, pénzügyek, feldolgozóipar, építőipar, mezőgazdaság. Kína tervszerűen járt el: 250 millió dollár értékben hozott létre kereskedelmi zónákat Zambiában, Mauritiuson, Nigériában, Egyiptomban és Etiópiában. Következetesek voltak, hiszen ez a lépés Zambiában például egész befektetési áradatot eredményezett, amely már elérte a 600 millió dollárt is. A kínai beruházások – általában a munkaintenzív ágazatokra koncentrálva – növelték a helyi életszínvonalat és munkahelyeket teremtettek. A hivatalos statisztika szerint Zambiában a kínai befektetések 15 ezer új munkahely létesítéséhez járultak hozzá.
Kína afrikai terjeszkedését a The Propagandist elnevezésű tényfeltáró internetes magazin szerkesztője, Jonathon Narvey viszont igen élesen bírálta. Narvey szerint nyilvánvaló, hogy Kínának nyersanyagra van szüksége, míg Afrikának fejlődésre. Különbség van viszont a hosszú távon is fenntartható befektetések, és a rövid távú, helyi kiskirályokat segítő rabszolgamunka között. Narvey szerint Afrikában ez utóbbi valósult meg. Ami nem is csoda – teszi hozzá – hiszen mit várunk egy olyan országtól, ahol két lábbal tapossák a szakszervezeteket? Miközben a kínaiak létfontosságú utak, kórházak és iskolák létrehozását ígérik, közben bezsebelik az adómentességet, és megnyílnak előttük az afrikai nyersanyaglelőhelyek is. A szókimondó Narveynak nagy csalódást okozott, hogy ezzel párhuzamosan a BBC úgy mutatta be az Afrikában terjeszkedő Kínát, mint egy rózsaszín lánykamesét, és szinte kigúnyolta azokat az észak-amerikai országokat, melyek számon kérik Kínán az emberi jogok tiszteletben tartását és az alapvető munkabiztonsági elvek megvalósítását.
2011. 07. 01. (XV/26)
