A migráció következtében megváltozott a lakosság nemek szerinti összetétele is: a távozók kétharmada ugyanis férfi volt, és a nőtöbblet elérte az 1949-es értéket. Érzékelhetően csökkent a fiatal generációk számaránya, mivel az országot elhagyók többségét ők adták. Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) 1957. március 11-én közzétett statisztikáiból arról értesülhetünk, hogy az emigránsok közül mintegy 173 ezren kerültek első fogadóhely gyanánt Ausztriába és 18 600-an Jugoszláviába. Már 1956 novemberétől megkezdődött e két országban összezsúfolódottak továbbszállítása, mivel a menekültek nagy többsége tovább kívánt menni. 1957. április 1-jéig az ENSZ menekültügyi hivatala által nyilvántartott 193 805 kivándorló 70 százalékát már elszállították 29 különböző országba. 78 574 fő (40,5 százalék) európai, 56 843 fő (29,3 százalék) pedig – tizennégy különböző – Európán kívüli országokba került. 1957. december végéig új hazájába érkezett az Ausztriában nyilvántartásba vett menekülők mintegy 90 százaléka. A legtöbben az Egyesült Államokban (35 026), Kanadában (24 525), Nagy-Britanniában (20 590), az NSZK-ban (14 270), Svájcban (11 962), Franciaországban (10 232) és Ausztráliában (9423) telepedtek le.
A magyar menekültválság megoldása a nemzetközi humanitárius segítségnyújtás kiemelkedő projektje volt. Ezek az új menekültek sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint a korábbi magyar emigránsok vagy a többi korabeli európai menekült. Néhány elszigetelt negatív példát leszámítva az 1956–1957-es magyar menekülttömeg beintegrálása a nyugati társadalmakba nagyon eredményes akciónak tekinthető. Ennek összköltsége több mint 100 millió akkori, vagyis több mint 1 milliárd mai dollár, ami messze meghaladja az 1954-ben létrehozott ENSZ Menekültügyi Alapba (UNREF) a második világháború utáni menekültprobléma megoldására befizetett összeget. Pedig az 1950-es évek közepén még több mint 200 menekülttáborban mintegy 70 ezer „hard core” menekült volt Ausztriában, az NSZK-ban, Olaszországban és Görögországban az 1940-es évek vége óta.
A menekültek problémáinak megoldására irányuló pénzgyűjtési kampányok korábbi eredményei kevés derűlátásra adtak okot: „Tíz nappal ezelőtt mintegy 15 ezer menekült volt Ausztriában. Úgy értesültem, hogy ez most 30 ezer. Ki tudja, mennyi lesz egy hónap múlva?
A kormányok szembesülnek a menekültek ellátásához szükséges jelentős pénzalapok biztosításának problémájával” – fakadt ki 1956. november 17-i bizalmas levelében Myer Cohen, a magyar nép segélyezésének koordinálásával megbízott ENSZ-titkársági részleg vezetője. Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Alapjába a kormányok által folyósított hozzájárulások rendszeresen alatta maradtak az előirányzottaknak. 1955. január 1-jén 293 450 menekült tartozott a Menekültügyi Főbiztosság felelősségi körébe. A helyzetük rendezésére kidolgozott négyéves program megvalósításához mintegy 16 millió dollárra volt szükség. Az 1955–1958-as évekre esedékes összegből azonban mindössze 10,2 millió dollár állt rendelkezésre befizetések és ígérvények révén, vagyis több mint 36 százalék hiányzott. A szűkös pénzügyi lehetőségek bénító hatását jól érzékelteti, hogy 1956 őszéig, vagyis csaknem kétéves működés után – a francia Külügyminisztérium elemzése szerint – „semmilyen probléma nem oldódott meg”, még a görögországi menekültek viszonylag csekély nagyságrendű problémája sem. 1955. január 1-jén 2700 élt közülük táborokban, egy évvel később pedig még mindig 2400.
2012. 10. 19. (XVI/42)
