Einhorn Ignác (Horn Ede, 1825–1875) a 19. századi magyar zsidó történelem egyik legszínesebb alakja. Vágújhelyen született, rabbinak készült, s nyitrai, pozsonyi és prágai tanulmányai után Pesten a bölcsészeti karon tanult tovább. Majd Pozsonyban Neustadt Adolf maga mellé vette a Pressburger Zeitung szerkesztőségébe. Itt kedvelte meg az újságírást 1841–44 között, melyet 1845-től a pesti lapokban folytatott, s a Pesti Hírlapban, a Jelenkorban, a Hetilapban és a Pester Zeitungban jelentek meg cikkei. Fellépése egybeesett a reformkorszak befejező szakaszával, az 1840-es évekkel, amikor a liberális nemesi ellenzék zászlajára tűzte a zsidók emancipációjának kérdését.
Az elit hajlandónak mutatkozott a zsidók jogainak kiszélesítésére, cserébe viszont a magyarsághoz való asszimilálódásukat várta el. A kínálkozó lehetőség szellemi forradalmat indított el a zsidóság körében. A radikális reformirányzat vezetőjévé Einhorn Ignác vált, aki a magyarosodás és a vallási modernizáció megvalósításáért szállt síkra. Vezető tisztséget töltött be a zsidó ifjúság Magyarosító Egyletében, s társszerkesztője volt az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ra című periodikának, amely zsidó szerzők magyar nyelvű írásait közölte. A kötet a magyarsághoz való integrálódás programját fogalmazta meg, s vezérlő gondolata az alábbi volt: „Magyarosodjunk és magyarosítsunk, polgárosodjunk, hogy polgárosíttassunk!” Einhorn az 1848. április 10-én írt Zur Judenfrage in Ungarn (A zsidókérdés Magyarországon) című röpiratában és az 1849. április 15-én elindított hetilapjában, a Der ungarische Israelit (A magyar izraelita) hasábjain fejtette ki véleményét. Az 1848 tavaszán jelentkező zsidóellenes pogromok és az emancipáció elmaradása ellenére a magyarsághoz tartozásáról tett hitet.
Radikális hitújítóként éles vitába keveredett Schwab (Löw) Arszlán pesti főrabbival, aki a mérsékelt reformok híveként helytelenítette a hagyományokkal való gyökeres szakítást. Einhorn a berlini reformokat tekintette mintául, s a zsidó vallás belső lényegéhez ragaszkodva igyekezett azt az általa haszontalannak ítélt szokásoktól és a történelmileg rárakódott szertartásoktól „megtisztítani”. Ennek érdekében számos újítást javasolt: az imákat nemzeti nyelven (magyarul) és fedetlen fővel mondják el, az istentiszteleteken éneket (kórust) és orgonazenét vezessenek be, a hetedik napot szombat helyett vasárnap tartsák (szükség esetén); engedélyezzék, sőt ösztönözzék a vegyes házasságot. Elvetendőnek ítélte a körülmetélést, a Talmud „szőrszálhasogató” előírásait (szombati törvények, étel- és italkorlátozások) és a rabbinikus tételeket. Akárcsak a középkor sötét századaiból örökölt „balvélekedéseket” mint a zsidó nép örök kiválasztottságát és fényes nemzeti újjászületését, Palesztinába való visszatérését, idegenkedését a más vallású emberek iránt, stb. Véleménye szerint a reformokkal a zsidó hit- és erkölcstan eredeti – Isten által Mózesnek kinyilvánított – tisztasága állna helyre.
2013. 03. 14. (XVII/11)
