Miért ment el Magyarországról? Hogyan látja Magyarországon az értelmiség helyzetét, egyáltalán az ország helyzetét?
– Több mint negyven éven át eszembe sem jutott feladni a reményt, hogy Magyarország egyszer még jobb hely is lehet. Ennek mára vége szakadt. Nem hiszem például, hogy az egész magyar köz- és felsőoktatásban akad egyetlen olyan ember, aki még a saját életében komolyabb javulást remélne, az idősebbek pedig már minden ígéretet csak úgy hallgatnak, mint egy elakadt tűt a lemezen. Összességében úgy látom, hogy Magyarországon az 1900-as évek elején egy olyan mozgás indult el, amit szimbolikusan a Nyugat című folyóirat tevékenységével jelölhetünk, és amely mozgás nagyjából ma jut el a végső vereséghez. Amit ironikusan „fülkeforradalomnak” hívunk, az szemmel láthatóan a senkik forradalmának bizonyult. 1990 óta a magyar uralkodó elitben oly mértékben szaporodik fel az inkompetens senkiháziak száma, hogy ennek a jelenségnek az intézményesülését nem is igen látom visszafordíthatónak.
Ennek a leépülésnek a jelentősége messze túllép a politikai szférán: parlamenti és helyhatósági választásokkal nem tűnik befolyásolhatónak. Az angolszász politikai szakirodalom használja a magyarra nemigen lefordítható „failed state” kifejezést (talán a kudarcállam volna a megfelelő), miránk a „failed society” (kudarctársadalom) volna alkalmazható. Valakinek nemrégiben németül kellett elmagyaráznom, hogy szerintem mi folyik ma – és már igen régóta – Magyarországon, és ezt az „Entbürgerlichung” (elpolgártalanítás) szóval fejeztem ki. Mivel történelmileg az ország európaivá alakításának egyik fő hajtóereje a magyarosodó zsidó és német kisebbség volt, a társadalom mélyen fészkelő, évszázados függetlenségi törekvései idegen uralomként élték meg ezt az európaivá alakítást is. Az elnyomás és fosztogatás hiányának reménye idegen, a nemzetiként megélt elnyomás viszont meghitten ismerős. Ráadásul Trianon a kifejezetten polgárosult városok közül egyedül a fővárost hagyta meg.
2014. 02. 28. (XVIII/9)
