Bajszos, fülbevalós bácsika áll az út közepén, a mellkasára akasztott Kalasnyikovval. Int, hogy állítsuk le az autót. Szemerkél az eső, és fúj a szél, de ez szemmel láthatóan kicsit sem zavarja az ellenőrző pont önkénteseit. A torlaszokon lobogó orosz zászlók kétséget sem hagynak a felől, merre húznak a fegyveresek. Julíja, a sofőrünk lehúzódik az útról, letekerjük az ablakot, és kiadjuk az útleveleinket. „Szálljon ki” – mondja a bácsi, amikor meglátja a magyar útlevelemet.
Az volt az elképzelésünk, hogy a népszavazást mind Szimferopolból, mind Szevasztopolból tudósítani fogjuk. Nyomós indokaink voltak az indulásra: a Pravíj Szektor (Jobb Szektor) aktivistája megadta annak az ukrán ezredesnek a telefonszámát, aki nem állt át az oroszokhoz. Nyikoláj vár minket, csak valahogyan el kell jutnunk hozzá.
Szimferopolban, mivel nem volt sajtóakkreditációnk, nem engedték, hogy fotózzunk a szavazófülkében, a látvány azonban magáért beszélt, miféle népszavazás is volt ez. Átlátszó urnákba dobálták be a szavazatokat, igennel válaszolva valamelyik kérdésre a következő kettőből: 1. Akarja-e, hogy a Krím félsziget Oroszországhoz tartozzon? 2. Akarja-e, hogy a Krím félsziget autonóm maradjon az 1992-es ukrán alkotmány szerint? Bárki láthatta, ki-mire szavazott. Előző éjjel a pro Ukrajna aktivisták közölték, hogy a saját testi épségük érdekében inkább el sem mennek szavazni. Ugyanezt mondták a még Sztálin által a félszigetre telepített tatárok is, akik szóba álltak velünk.
2014. 03. 21. (XVIII/12)
