hetilap

„Az lenne most a legnagyobb segítség, ha Magyarországról minél többen jönnének ide kirándulni, nyaralni, és magyar szállásadóknál, illetve éttermekben költenék el az erős magyar forintot” – a kárpátaljai magyarság helyzetére részleteiben is rálátó forrásunk mondja ezt, miközben a térség számos kiváló vendéglőjének egyikében vacsorázunk. Szavai elsőre furcsán hatnak, több okból is. Egyrészt, odahaza, akinek csak megemlítettem, hogy Kárpátaljára készülök, aggódva méregetett, és kérte, hogy nagyon vigyázzak magamra – hiába mondtam, hogy nem a magyarlakta területektől több mint ezer kilométerre fekvő frontra megyek. Másrészt, a forint és az erős szavakat ritkán hallja az ember ugyanazon mondaton belül. Az igényesen berendezett vendéglő hétfő estéhez képest komoly forgalma ugyanakkor valóban azt jelzi, hogy a helyiek nem osztják a magyar­országi félelmeket; a háromfős kiadós vacsora után kihozott alig négyezer forintos számla láttán pedig az ember már tervezgeti is a hosszabb kárpátaljai kirándulást.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy az itt élők – legyenek azok a 160 ezresre becsült magyar kisebbség vagy az ukrán többség képviselői – irigylésre méltó helyzetben lenné­nek. Interjúalanyunk szerint azonban a kiürült boltokról, hiper­inflációról, szinte már az éhhalállal küzdő magyar kisebbségről szóló otthoni híradások fals képet mutatnak a valóságról. Ami azért is káros, mert ha folyamatosan farkast kiáltanak, akkor fennáll a veszélye annak, hogy mire való­ban szükség lenne a segítségre, elfogy a lendület. Márpedig baj lesz, hiszen a gáz árát hétszeresére, az egyéb közműdíja­kat is jelentősen emelték Ukrajnában, ami a következő télen komoly terhet jelent majd a háztartások számára. És bár a boltokban – miután a gyengülő hrivnya miatt pánikszerű felvásárlási hullám indult – ma már ismét mindent lehet kapni, a nemzeti fizetőeszköz nem erősödött vissza az eredeti szintre. „Az anyaországiak lelkes adakozók, a rossz hírek láttán szinte verseny indult, hogy melyik szervezet vagy önkormányzat mennyire támogatja az itt élőket. De a magyarlakta települések nem mindig tudnak mit kezdeni a sok kéretlen adománnyal, és jobb híján az otthonról hozott drága élelmiszert is sokszor úgy osztják szét, hogy az is kap belő­le, aki nem rászoruló. Ráadásul van olyan település, amelyik már több mint tízmillió forintot kapott, és van olyan, amelyik szinte semmit” – magyarázza interjúalanyunk, aki szerint az sem lenne baj, ha nemcsak a magyaroknak, hanem az ukránoknak is jutna a magyarországi segélyekből.

Azt mondja, az sem használ a kárpátaljaiaknak, ha az otthoni sajtóban mindig csak arról esik szó, hogy a magyarok menekülnek a sorozás (pontosabban a legutóbbi időkig csak mozgósítás) elől. Az ukránok sem akarnak harcolni, ők sem látják a háború értelmét, és ha módjuk van rá, kibújnak a kato­nai szolgálat alól. „Nem etnikai alapon hívják be a magyaro­kat, akik közül eddig kevesebb mint százan kerültek a keleti hadszíntérre – többnyire hivatásos vagy szerződéses katonák, rendvédelmi dolgozók –, és négy magyar halálos áldozatról tudni. Ráadásul elvileg van lehetőség fegyver nélkü­li polgári szolgálatot kérni, csak ezért meg kell küzdeni” – mondja forrásunk, aki szerint Ukrajnában sem tudják még csak megtippelni sem, hogy meddig tart a háború. Szerinte Putyin célja az, hogy egy jegelt, de napirenden tartott konfliktussal megakadályozza Ukrajna nyugati integrációját – elvégre az Európai Uniónak nem hiányozna egy újabb Ciprus. „Úgy tűnik, hogy az ukránok is beárazták már az elhúzó­dó feszültséget, ugyanis a minszki megállapodással befagyasztott fronttól nyugatra egy Maginot-vonalhoz hasonló erődítményrendszert kezdenek építeni. A tavaly ilyenkor még ősi ukrán földnek nevezett Donyecket egyre többen feláldozhatónak vélik” – fogalmazott interjúalanyunk.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek