hetilap

égezzenek velük gyorsan” – közölte szenvtelenül a brit kormány véleményét Palmerston külügyminiszter, amikor az orosz nagykövet diplomatikusan megkérdezte, mit tenne Anglia, ha a cári hadsereg, átlépve a Kárpátok határát, hátba támadná a tavaszi diadalát ünneplő magyar szabadságharcot. Annak ellenére, hogy az elvi döntés az osztrák–magyar háborúba történő beavatkozásról már korábban – április 19-én – megszületett, I. Miklós számára mégis megnyugtató volt a tudat, hogy még a nyugati hatalmak is csöndes félrenézésükről biztosították a szerveződő orosz intervenciót, aminek világpolitikai súlyát érzékelteti, hogy soha korábban, még a napóleoni háborúkban sem mozgósítottak ilyen nagy haderőt egy külföldi hadjárathoz. A 200 ezer katonát megmozgató hatalmas vállalkozás több tízmillió ezüstrubelre rúgó költségeit mind a cári kincstár állta, ami szokatlanul nagy „baráti szívesség” volt a veszélybe került Habsburg-ház felé.

A harctéren elszenvedett vereséget diplomáciai úton győzelemre fordító siker kulcsszereplője Schwarzenberg herceg, a bécsi udvar miniszterelnöke volt, aki a lengyel felkelés rémképével szította fel Miklós harci kedvét. A birodalmi „fake news”-gyártók szerint Kossuth korábban egy titkos szerződést kötött a lengyel emigránsokkal, akik ennek köszönhetően tízezer számra álltak be a honvédek soraiba, annak reményében, hogy a magyar győzelem után a forradalmi tüzet majd az orosz megszállás alatt álló Lengyelföldre viszik tovább. Persze a va­lóságban alig 2-3 ezer emigráns szolgált a magyar hadseregben, ők is tisztán szimpátiából, az Orosz Birodalomnak tehát semmi félnivalója nem volt Kossuth „lengyel bajkeverőitől”.

Közben a formálódó Bécs–Szentpétervár–London-tengely paktumától messze Görgei Artúr a tavaszi hadjárat döntő csatájára, Komárom felmentésére készült, mit sem sejtve arról, hogy győztes honvédseregével már csupán a reménytelen vesztesek háborúját vívja. A 24 ezer fős magyar sereg a Dunán átkelve heves szuronyroham keretében kapta oldalba a komáromi várat ostromló osztrákokat: „Még csak egy lövés sem esett, olyan szorosan álltak a felek egymáshoz. Az egész (csata) egy hang nélküli néma fojtogatásból állt, és a sánc­harcból csupán 90 osztrák tudott 4 tiszttel megmenekülni” – számolt be a kegyetlen közelharc részleteiről a főparancsnok, Ludwig von Welden báró. A csá­szári sereg egy nap alatt több mint 2000 embert veszített el, és végső kétségbeesésében a nehéz ostromágyúkat folyóba szórva hátrált a küzdőtérről Győr irányába.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek