Kína, 1998. november: a pekingi pályaudvar csípős reggeli félhomályában nem
mindennapi látvány tárul a gyanútlan utazó szeme elé. Már kora reggel javában
zajlik az embervásár. A pirospozsgás arcú, zömében mindössze tizenegynéhány éves
lányok százai hosszú, tömött sorokban álldogálnak, miközben néha megáll előttük
egy-egy érdeklődő. A lányok nagy része Kína nyomorúságos tartományaiból érkezik
abban a reményben, hogy felszolgálóként, cselédként talál alkalmi munkát. Aligha
sejtik, hogy a nézelődők zöme potenciális munkaadó képébe bújt leányrabló.
Jang Wenfang 18 éves volt, amikor a leánykereskedők áldozatává vált. Három évvel
ezelőtt az egyik déli tartományból a közeli nagyvárosba indult munkát keresni. A
helyi piacon hamar felfigyeltek csinos külsejére. Cselédi állást ajánlottak fel
neki, ám amikor jelentkezett a megadott címen, újdonsült alkalmazói altatószert
kevertek az italába. Csipkerózsika álmából ébredve egy harmincas éveiben járó,
daliásnak cseppet sem mondható "királyfi" fürkésző tekintetét látta meg. Jang
tiltakozni próbált a lányvásárlási ügylet létrejötte ellen, ám elrablói
megfenyegették: ha nem hajlandó elmenni ezzel a férfival, akkor egy sokkal öregebbnek
és rondábbnak fogják odaadni. Az érv hatott, s az ifjú ara elkelt – 220 dollárért.
Újdonsült hitvese családja szó szerint lakat alatt tartotta Jangot. Egy szomszéd segítségével
– aki maga is rabolt feleség volt – mégis sikerült elszöknie.
Jang csupán egy azok közül, akik el tudtak menekülni. A rendőrség 1996-ig 88 ezer
elrabolt hölgyet szabadított ki, és 143 ezer leányrablót fülelt le. A számok közti
óriási eltérés sejteti, hogy valószínűleg százezrekre rúghat azon hajadonok száma,
akiknek fejét erőszakkal kötötték be a magányos gavallérok.
Kínában erősen él az a tradíció, hogy a család nevét, vagyonát a fiúgyermeknek
tovább kell örökítenie. Ezen szándék megvalósítása elé azonban tragikus következményekkel
járó akadályokat gördített a kommunista rezsim eszelős népesedéspolitikája, mely
az egy gyermekes családmodellt állítja követendő mintának. A túlnépesedés problémájával
küzdő Kína 1979-ben léptette életbe a huszonöt éves megvalósítási időtartamra
tervezett születésszabályozó programot. Az eredmény: csupán 1983-ban 21 millió
sterilizáció és 14 millió abortusz.
A program értelmében a nőknek hatósági engedélyt kell beszerezniük abban az
esetben, ha gyermeket szeretnének szülni. Az engedély hiánya azonnali és kötelező
abortusz végrehajtását vonja maga után. A kormány olyan megszállott módon igyekezik
betartatni az egy gyermekes családmodellt, hogy minden nőről részletes nyilvántartást
vezet – még a havi ciklusok időtartamát is feljegyzik. Ha egy nőnek nem "engedélyezett"
a terhessége, akkor a terhesség stádiumától függetlenül azonnal elvégeztetik az
abortuszt. Ehhez orvosi csipesz használatát írták elő: ezzel roncsolják össze a
magzat fejét. További lehetőség, hogy a magzat koponyájába formaldehidet
fecskendeznek. Ez utóbbi módszer a teljesen kifejlődött állapotban abortált csecsemők
esetében is használható. Vidéki területeken egyszerűen megfojtják vagy vízbefojtják
a csecsemőket. Számos esetben erőszakosan sterilizálnak nőket, aki pedig ellenkezni
próbál, annak megtorlásként a hatóságok lerombolják a házát.
A kínai módszer brutalitásáról számolt be a Kínai Népesedéspolitikai Hivatal
egyik alkalmazottja Washingtonban. Gao Xiau Duan Pekingből menekült az Egyesült Államokba,
ahol a Kongresszus előtt számolt be a hivatal "eredményeiről". Az amerikai honatyák
síri csendben hallgatták végig a megrázó vallomást. Gao asszony elmondta: egyszer
egy kilenchónapos terhes kismamának adta oda a "szülés nem engedélyezett" ítéletet
tartalmazó okmányt. A hölgyet azonnal átvezették egy klinikára. "Láttam, ahogy az
abortált kisbaba még cumizza az ujját, láttam, ahogy nyújtózkodik", mesélte Gao.
"Az orvos mérget fecskendezett a koponyájába, és miután a gyermek meghalt, egyszerűen
beledobták a szemetesvödörbe".
Gao asszony azért menekült el Kínából, mert miközben munkája miatt az egész városban
ő volt a leggyűlöltebb asszony, saját maga is illegálisan nevelt két gyermeket, s a
hatóságok bármikor elvehették volna tőle az egyiket. Gao nyilvános levelében magát
szörnyetegnek nevezve kért bocsánatot a tizennégy éves hivatali szolgálata alatt elkövetett
embertelen kegyetlenkedések miatt. "Meg akarok térni a bűnömből, és szeretném, ha
mindazok az asszonyok, akiknek ártottak és minden gyermek, akiket megöltek, tudnák,
hogy őszintén sajnálom."
Gao asszony bűnbánata ellenére azonban Kínában tovább folytatódik a program végrehajtása.
A legutolsó falu is rendelkezik olyan ultrahangos berendezéssel, mellyel megállapítható
a magzat neme: a kínaiak szemében alapvető fontosságú a generációs vonal fennmaradása,
ami csak fiúgyermeken keresztül valósulhat meg. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen megszülethető
gyermeknek mindenképpen fiúnak kell lennie. Ha tehát lány lenne az utód, azonnal
abortusz következik.
Az ördögi kör azonban itt bezárul: a hőn óhajtott fiúörökös felnőve ugyanis a lányok
hiánya miatt mégsem képes tovább örökíteni a család nevét, hacsak nem raboltat
magának egy arát. Ez meglehetősen drága mulatság ugyan, ám a kétségbeesett férfiak
minden pénzt hajlandók megfizetni egy feleségért. Egy magányos hölgy ára 180 dollárnál
(40 ezer forint) kezdődik – nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a városi lakosság
átlagkeresete havi 40 dollár (vidéken ennél jóval alacsonyabb). A nagy kereslet miatt
az is gyakori, hogy akár 12 éves kislányokat is felvásárolnak az emberkereskedők –
biztos állást és megélhetést ígérve a szülőknek, akik annyira el vannak szegényedve,
hogy lányuk jobb jövője érdekében nem kérdeznek túl sokat. A magas munkanélküliség
miatt sok nő pedig önként adja el magát, hogy családja számára így szerezzen pénzt.
1998. 11. 28. (II/48)
