Már vártak bennünket a kis igazgatói
szobában. Éppen fel akarom tenni az elso kérdést, amikor
udvariasan kopogtatnak. Néhány halk szó, bürokratikus ügy,
de az igazgatóno mosolya a pont. "Oh, mennyire utálom a
pecséteket! - kiált fel. - Legszívesebben kitiltanám az
egész világból. Azt szeretném, ha ez az otthon a legkevésbé
sem hasonlítana intézetre. Az embereken színes ruhákat
szeretnék látni. Itt nem betegek vannak, hanem idosek, akiknek
nagy múltjuk van, bölcsességük, egyéniségük. Azon
fáradozunk valamennyien, hogy érezzék otthon magukat, mert ez
a tudat nyugalmat ad" - kortyol a kávéjába.
Ül elottem egy optimizmussal, életero-energiával teli hölgy,
aki annak szenteli életét, hogy az elveszített otthonokat, a
valahová tartozás érzését visszaadhassa a hozzá kerülo
idoseknek. "Végtére is mi célra vagyunk a földön?
Azért hogy valahol otthon legyünk benne."
Nincs idom a kérdést föltenni, bugyog belole a szó.
"Tudja, hogy a szabadság és a szeretet szorosan
összefüggo dolgok?" Meglepodöm, kezemben marad az üres
kávéscsésze. "Ha valakit szeretünk, ezt csak úgy
tehetjük, ha szabadságot adunk neki - folytatja -, ha
tiszteletben tartjuk a szuverenitását, ha sohasem felejtjük
el, hogy minden ember egyedi, megismételhetetlen különösség.
Én soha nem lépek fel azzal a szándékkal, hogy
megváltoztassam az embereket, mássá formáljam, mint amik. Ezt
kérem a kollégáimtól is.
Nagyon haragszom azért - s már újra figyelek rá -, ha egy
alkalmazottam olyanokat mond, hogy: Mutasd meg Péterkém, hogy
szeretsz te engem! Lekezelo, megalázó, hú, de nem szeretem!
Hála Istennek, errefelé nem beszélnek így a kollégák. No
meg tudja, van nekem egy belso megérzésem, nem igazán tudom
megmagyarázni, de arról van szó, ha valaki dolgozni szeretne
nálunk, és bejön a szobámba, már abból, ahogy kinéz,
beszél, gesztikulál, kis hibaszázalékkal meg tudom
állapítani, beleillik-e a csapatunkba, vagy sem. De javaslom -
pattan fel -, menjünk ki. Nézzük meg, mirol beszélgetünk
itt!"
Kora délelott van, de a Nap máris erosen tuz. A napernyok alá
húzódó idos emberek barátságosan mosolyognak felénk.
Bemutatkozunk, s láthatóan nagy örömmel beszélgetnek
velünk. Margit néni, egyébként az otthon versírója, honnan,
honnan nem, mintha csak készült volna, kezében van a tengerrol
szóló verse, és olvassa:
"Milyen boldogság lehet annak,
aki átéli a nagy tengerek hullámzó habjait.
Vagy a tenger mélyén élo világ szépségeit,
Oh szép tájak, városok, álmok maradnak csupán,
Mert elszálltak az évek, a hónapok, a napok, úgy érzem én
már egy öreg, korhadó fa vagyok."
"De tudja, sose láttam a tengert. Pedig hogy szerettem
volna - sóhajt. - Most már késo. Mindegy, volt helyette
más" - kacsint pajkosan. "S milyen itt lenni?" -
kérdezném, de nem teszem, mert aki így tud írni a tengerrol,
mint Margit néni, az biztosan jól érzi magát. A tenger
hullámai mögött törpévé zsugorodnak a reumás fájdalmai,
még a csontritkulása is. Egy vékony, megöregedett asszony,
egy fáradt test, amibol a tenger erejével tör fel a vágy a
végtelenség után. De nemcsak a vágyat érzem - árad belole
az élet szeretete. És fölösleges mondania, úgyis tudom, hogy
nagyon szeret élni.
Odébb, egy másik asztalnál egy csoport talán éppen a tenger
kékjét próbálja megfesteni a rajzlapon. Közelebb megyek.
Papírokon virágszirmok, utak, házak és hegyek. Bubelényi
Ildikó mentálhigiénés novér irányítja ezt a foglalkozást,
s elégedetten mutat egy nénire, aki hoszszú ido után most
eloször vállalkozott arra, hogy kijöjjön ágyából a napra,
és részt vegyen ezen a programon. "O teljesen leépült -
magyarázza a novér. - Látja, még a hálóingét sem vetette
le, arra vette fel a pongyoláját, mert vissza akart menni a
szobájába."
Egy asztallal odébb ülo öregúr társaságában arról
beszélgetünk, hogy milyen is volt az a bizonyos kaftán, mert
Sibon Károly olyan szabómester, aki annak idején New Yorkba
egy forabbinak csinált kaftánt. Büszkén emlegeti, hogy
mennyire elégedettek voltak a munkájával. De készített
ruhát Sárdi Jánosnak is, több neves operaénekesnek, meg
mindenkinek, aki szerette a jó minoségu, divatos öltönyöket,
ruhákat. A mesterségéhez elso osztályú módon értett.
"Még most is dolgozom a szakmában" - hajolt közel
hozzám. "Hogyhogy?" - kérdezem. "Van egy
szobám, amit az intézet biztosít nekem. Tudja, itt is van
mindig kisebb-nagyobb munka, szívesen megcsinálom, még egy kis
zsebpénzt is tudok keresni. Ha a szerkeszto uraknak lenne valami
kis varrnivaló, szívesen megcsinálom egy-két liter tejért.
No, de ezt ne írják meg."
Foglalkozás közben Fotók:
Somorjai László
Készülodünk a szobákba, de az igazgatóno
éppen egy nénit segít a napról az árnyékba ültetni.
"Magas a vérnyomása, és vigyáznia kell a meleggel"
- magyarázza.
"Elnézést, elnézést!" - rohan keresztül egy fehér
köpenyes hölgy a folyosón. Udvariasan elhúzódunk, utat
engedünk neki. "Ebben a melegben gyakoriak a rosszullétek
- jegyzi meg Görög Tiborné. - De reméljük, nagy baj nincs.
Nálunk az számít az elhelyezésnél, hogy ki kivel érzi jól
magát. Ok maguk mondják el nekünk, hogy ki, hová, milyen
helyekre pályázik, kivel szeretnének együtt lakni. Mi csak
ezt a természetes affinitást segítünk összeterelni." De
már egy ajtó elott állunk, határozottan kopogtat, hangos
"szabad" a válasz. Belépünk egy tipp-topp, csuparend
szobácskába, ahol Antoni Lászlóné, Emmi néni él a
barátnojével. A vitrin mögött apró személyes tárgyak, mint
egy-egy idézo- vagy felkiáltójel. Tárgyak, mind kis
történetek, amiket sorssá fuzött össze az ido. "Ez egy
buzbarlang volt - mondja leplezetlen oszinteséggel Emmi néni. -
Olyan no lakott itt, aki reggeltol estig csak dohányzott.
Képzelje, még éjszaka is! Olyan fekete volt a mennyezet -
lendíti fel a karját -, mint a korom. De mi rendbetettük. Az
unokám tapétázta le. Ugye, most már nem lehet érezni a
szagot?"
A folyosón Irénke nénivel futunk össze. Személyi
igazolványában Szitnyai Bélánénak hívják. 96 és fél
éves. Húsz éve lakik itt. "Nem bírom a meleget -
panaszkodik. - Egyébként szeretek itt lenni. A közösség
miatt." Jó egészséget kívánunk neki, és már
kopogtatunk is az otthon legkülönösebb lakójához, Viki
nénihez, aki arról híres, hogy soha sincs otthon. Ezúttal
szerencsénk volt, most jött haza a szokásos délelotti
kétórás sétájáról. Ugyanis korát meghazudtolóan (86 év)
mindennap négy órát sétál egyedül a budai hegyekben.
"Azt mondta nekem az orvos, hogy legyek saját magam
gyógyítója. Ugyanis volt egy nagy operációm (amitol
féltem), s ahogy lábadoztam, az orvos elmesélte, hogy ha nem
akarom, hogy kiújuljon a betegség, naponta több kilométert
kell gyalogolnom. Ezt megfogadtam, hála Istennek, kiválóan
érzem magam, és hosszú évek óta mindennap körülbelül
négy órát sétálok."
Most "fiatal" házasokhoz megyünk. Alig egy éve volt
az esküvojük. "Tudja, hányszor voltam én már
örömanya? Az olyan jó érzés" - fuzte tovább
beszélgetésünket Görög Tiborné. Orbánék elégedettek a
körülményeikkel és egymással is. Valahogy szóba került a
nyugdíj, itt ugyanis mindenki saját maga gazdálkodik belole, s
olyan még sosem volt, hogy "a fiatalok" kifutottak
volna a pénzükbol. Orbán úr azért került ebbe az otthonba,
mert már nem bírta a magányt, s most nagyon boldog a
feleségével.
Zeneszó hallatszik. Valaki kedvenc muzsikáját hallgatja.
Ínycsiklandozó illatok keverednek a hangokkal. Ebédhez
készülodik az otthon. Eltunodöm azon, hogy a falitábla mellet
lévo zöld ládikóba, ami fölé ezt írták:
"Panaszláda", vajon érkezik-e küldemény?
1999. 08. 07. (III/31)
