hetilap

A három világvallás (zsidó, keresztény, iszlám) ősének tartott Ábrahám –
akit akkor még Ábrámnak hívtak – a Biblia szerint Ur-Kaszdimban látta meg a
napvilágot. A káldeus Ur-ból – a város neve ezt jelenti – apjával és
unokaöccsével, valamint feleségeikkel és szolgáikkal együtt az észak-szíriai
Harránba költözött, majd innen Kanaán földjére vándorolt. Lóttal együtt Sikem
környékén, majd Bétel és Hái között sátorozott. A Kanaánban dúló éhínség
elől Egyiptomba ment, majd onnan visszatérve Bétel mellett telepedett le, ahol elvált
Lóttól. Ezután Hebron (Kirjat Arbá) környékén legeltetett a hettiták földjén,
majd Kádes és Súr vidékén, az emoreusok között, végül hosszabb ideig
Beérsebában élt a filiszteusok földjén.



Ábrám ben Tháré: mítosz vagy valóság?



Ábrahám bibliai története – amely az egész világtörténelem menetét
megváltoztatta – a történész szemszögéből nézve alig néhány tucat ember
életéről szól. A kis nomád közösség fél évszázad alatt végigvándorolt a
Közel-Kelet "termékeny félhold"-nak nevezett térségén, miközben időnként
kapcsolatba kerültek királyokkal, fejedelmekkel, városokkal és más nomád
törzsekkel. A bibliai régészettel, illetve történelemmel foglalkozó tudósokat
régóta izgatja a kérdés: vajon e kapcsolatokról maradt-e fenn hiteles történelmi
dokumentum; és egyáltalán megrajzolható-e az eddig előkerült adatok alapján
Ábrahám vándorlásainak történelmi háttere?

Mielőtt a kérdésre választ adnánk, először is azt kell tisztáznunk, hogy melyik
korban is élt Ábrahám, illetve hogy élt-e a történettudomány szerint egyáltalán.
A modern bibliai "minimalizmus" (a Biblia szinte valamennyi eseményének
történetiségét tagadó irányzat) atyja, Julius Wellhausen szerint Mózes könyveit
"nem korabeli feljegyzések alapján írták, hanem valamennyi a késői zsidó
képzelet gyümölcse, azé a képzeleté, amely – mint az köztudott – nem tervez és
nem körvonalaz, hanem felsorol és konstruál, és csupán meddő sablonokat hoz
létre" (Prolegomena zur Geschichte Israels, 1890). Wellhausen antiszemita
előítéletektől sem mentes könyvében többek között Ábrahám és a pátriárkák
történeteit is a mítoszok világába utalta.

Elmélete nemcsak egyházi, hanem tudományos körökben is kemény visszautasításra
talált, de az ellenbizonyítékokra egyelőre még várni kellett. A bibliai régészet
doyenje, William Foxwell Albright századunk derekán az addig előkerült régészeti
adatok segítségével kimutatta, hogy a pátriárkák történetei beleilleszthetők az
i. e. XIX–XVIII. századi Közel-Kelet valóságába. Albright így írt 1966-ban:
"Nézetem szerint az Ábrahám-hagyomány a Kr. e. XIX. századra nyúlik vissza, és a
pátriárka egy nagyobb héber (habiru) kereskedőcsoport feje volt, amely az Ur és
Harrán közötti utat járta szamárkaravánjaival". Ez a történészi rekonstrukció
túlságosan is merésznek és megalapozatlannak tűnt a 60-as, 70-es évek kutatóinak
szemében, akik "a hiányzó láncszemeket" és "az ellentmondásokat" hangoztatva
gyakorlatilag visszatértek Wellhausen minimalista álláspontjára (Thomas L. Thompson,
John van Seters, Donald B. Redford).

Az 1980-as években felélénkült izraeli kutatások (Benjamin Mazar, Amihai Mazar)
egyfajta "köztes megoldást" próbáltak megfogalmazni: elismerték, hogy a bibliai
elbeszélések bronzkori történeti hagyományra nyúlnak vissza, ám azokat szerintük
csak a vaskorban (vagyis a zsidó honfoglalás körüli időben) foglalták írásba. A
Jeruzsálemi Héber Egyetem Bibliai Régészeti Intézetének vezetője, Amihai Mazar a
középső bronzkor második szakaszára (körülbelül i. e. 2000–1550) teszi Ábrahám
történetét, megvallva, hogy "e korszak kultúrája és a Teremtés könyvének
történetei között sokkal közelibb hasonlóságokat fedeztem fel annál, mintsem hogy
figyelmen kívül hagyhassam őket".



Vándorúton Urtól Egyiptomig



Bibliai évszámítás alapján Ábrahám korától a jeruzsálemi Szentély
felépítéséig (i. e. 950 körül) körülbelül 1250 év telt el, vagyis a történet
abszolút dátuma az i. e. 2200 körüli időkre tehető. Ezt a korszakot a régészet a
korai bronzkorból a középső bronzkorba történő átmenetnek nevezi. Lássuk, hogyan
is illeszthető bele Ábrahám története ennek a kornak a régészeti és írásos
dokumentumaiból feltáruló valóságába?

Ábrahám szülőhelyét, a "káldeus Ur"-t először H. C. Rawlinson azonosította
1850-ben a szíriai Urfa-val. Sir Leonard Wooley (1880–1960) ásatásai azonban
feltárták a mezopotámiai Ur-t, amelyet a neves angol régész tüstént Ábrahám
városával azonosított. A már említett W. F. Albright is ezt az azonosítást fogadta
el, hozzátéve, hogy Ur városa a "sumer reneszánsz" (i. e. XXII–XX. század)
idején a legnagyobb kereskedelmi központ volt, csakúgy, mint

az Ábrahám-történetben szereplő Harrán, amelynek akkád neve is azt jelenti:
karavánváros.

Ezt a feltételezést erősíti, hogy Ábrahám rokonainak nevei meglepő módon
egybeesnek bizonyos észak-szíriai, közelebbről az Eufratész és a Hubúr-folyók
környékén található helynevekkel. Ábrám ükapja Sérug, nagyapja és testvére
Nákhor, apja Tháré (Terah) nevei helynevekként egytől-egyig megtalálhatók ezen a
területen az i. e. II–I. évezredben: Tell Turahi és Sarúgi újasszír szövegekből
ismert; Nahur óbabilóni és óasszír szövegekben fordul elő (a Habúr-folyó
közelében, Harrántól keletre teszik); egy későbbi hely mint Tell Nahiri ismert
Harrán közvetlen közelében újasszír szövegekből; az Abrum név is előfordul az
óasszír szövegekben, bár ennek konkrét elhelyezkedését nem ismerjük.

Ábrahám és nemzetsége elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, de gazdag és
befolyásos nemzetségfőként kapcsolatokat ápolt az útjában lévő városok
királyaival, s elő-előfordult, hogy kisebb helyi háborúkban is részt kellett vennie.
Ezt a fajta félnomád életmódot a történettudomány "dimorfikus társadalomnak"
(dimorphic society) nevezi, amelynek nem egy régészeti bizonyítéka éppen Izrael
területéről került elő. A középső bronzkori (i. e. XVIII. század) Bét-Semestől
körülbelül egy kilométerre például egy tucatnyi egyszer? házból álló
települést tártak fel. A kunyhókban talált primitív edények a közeli városból
származtak, vagyis a telep lakói terményeikért, állataikért cserébe iparcikkeket
kaptak a városból. A falut rövid időn belül elhagyták. Hasonló, ideiglenes
szálláshelyeket nagy számban találtak a Negev-sivatagban, amelynek szisztematikus
kutatását az Albright-iskola egyik neves képviselője, a rabbi-régész Nelson Glueck
1952-ben kezdte meg. A Negev északi és középső részén több középső bronzkori
településnyomot talált, amelyek kizárólag az i. e. XXI–XIX. század között voltak
lakottak. Ezek főként a karavánutak mentén helyezkedtek el.

A minden bizonnyal nem ritkán előforduló természeti csapások (éhínségek,
járványok) elől a félnomádok szívesen húzódtak a megélhetést és nagyobb
biztonságot nyújtó birodalmak szárnyai alá. Ez pedig Kanaán földjén Egyiptomot
jelentette. Erről egy érdekes ábrázolás is tudósít bennünket: a nevezetes Beni
Haszán-i sírrajz egy ázsiai karaván Egyiptomba érkezését ábrázolja. A
falfestmény egy Hu-Sebech nev? tisztviselő sírjában található, amely megemlíti a
Retenu (egyiptomi nyelven ez a későbbi Izrael területét jelenti) ellen folytatott
hadjáratot és név szerint Sikem ostromát. A festmény datálása II. Senusert
uralkodásának hatodik éve (i. e. 1890). A képen a nomádokat a tipikusan sémi nev?
Ab-sa vezeti, akit a felirat "sivatagi vezérnek" is nevez. (Ez némiképpen
emlékeztet arra, hogy Héth fiai Ábrahámot is "Istentől való fejedelem"-nek
nevezték, lásd Mózes első könyve 23,7).

Ábrahám részvételét a városok egymás elleni, helyi háborúiban többször is
megemlíti a Biblia. Ez is egybevág a korabeli forrásokból nyerhető képpel. A III.
Ur-i dinasztia bukása után (i. e. 2000 körül) mintegy kétszázötven évig nem volt
egyetlen vezető hatalom sem, amely egy kézbe összpontosíthatta volna a hatalmat
Mezopotámiában. Ehelyett a kisebb-nagyobb városállamok kötöttek egymással időleges
szövetségeket: "Nincs király, aki a maga erejére támaszkodhatna. Tíz-tizenöt
király követte Hamurappit, Babilón urát: így Rim-sin, Larsa ura; így Ibal-pi-el,
Esnunna ura; így Amut-pi-el, Qatna ura; és húsz király követte Jarim-Limet, Jamhad
urát" – írja egy korabeli forrás. A Szodoma és Gomorra ellen összeszövetkező
királyokat (Mózes első könyve 14. fejezet) ugyan nem tudjuk Biblián kívüli
forrásokból azonosítani, de neveikhez könnyen találhatunk párhuzamokat a korabeli
elámi, hettita és emoreus névanyagban.



Az ékírásos dokumentumok



A kortörténeti háttér megrajzolásához sokoldalúan járult hozzá a mezopotámiai
városokban feltárt rengeteg ékírásos dokumentum, amely rávilágít a kor politikai,
vallási, társadalmi és etnikai viszonyaira. A Tigris-folyótól keletre fekvő Nuzi (ma
Yorghan Tepe) feltárása során mintegy húszezer teleírt agyagtábla került elő. A
szakértők szerint az i. e. XV. században – vagyis hétszáz évvel Ábrahám kora
után, de a történeteket lejegyző Mózes korával egyidőben – keletkezett
dokumentumok több ponton meglepő hasonlóságot mutatnak a Teremtés könyvében
leírtakkal.

Nézzünk erre két példát. Az úgynevezett adopciós szöveg egyike a Nuziban talált
leghíresebb dokumentumoknak. Ez a szerződésszöveg egy olyan záradékot tartalmaz,
amelynek értelmében, ha egy örökbefogadó apa az örökbefogadott gyermekének
feleséget vesz, és a feleség meddőnek bizonyul, egy rabszolgalányt kell melléje
vennie: "…Kelim-ninut is hozzáadta feleségül Sennimához. Ha Kelim-ninu gyermeket
szül, Sennima nem vesz el mást feleségül; de ha Kelim-ninu meddő marad, Kelim-ninu
szerezzen egy (rabszolga) nőt Lullu földjéről Sennimának feleségül, és Kelim-ninu
nem küldheti el annak leszármazottait." A rabszolgalánytól született gyermek az
első feleséget illette, s azt nem lehetett elküldeni a háztól, hiszen ha a feleség
továbbra is meddő maradt, az lett az örökös. Tudjuk, mekkora bonyodalmat okozott
végül is a Bibliában a Sára egyiptomi szolgálójától, Hágártól született
Ismaél, akit Ábrahám Isten kifejezett parancsára volt kénytelen elküldeni.

Az Ószövetség részletesen tudósít Ábrahám családi sírboltja, a Makpéla-barlang
megvételének körülményeiről (Mózes első könyve 23. fejezet). Ezt a szöveget
gyakran hasonlítják össze a hettita jogi kódex (i. e. 1800–1200 között)
földeladással foglalkozó paragrafusaival: "Ha egy faluban bárkinek örökölt
jobbágytelke van – ha a területet mindenestől neki adták, szolgálattal [ilku =
feudális ingyen szolgáltatások] tartozik; ha a területet csak kis részben adták
neki, nem tartozik szolgálattal." Ennek fényében válik érthetővé, hogy miért nem
akarta Ábrahám a Makpéla környékét is megvenni! Ha ugyanis a barlang körüli mezőt
is megvette volna, akkor ingyen feudális szolgáltatásokra kényszeríthették volna az
egész terület tulajdonosai, míg a terület kis része után nem kényszeríthették
arra.

Századunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezését Ebla (Tell Mardíh)
feltárása jelentette 1968-ban. Az i. e. II. évezred második felében virágzó város
hídként szolgált Mezopotámia és a levantei térség között, de hogy Kanaán felé
milyen kapcsolatokkal rendelkezett, egyelőre nem ismert. Pusztulását i. e. 2290–2250
közé teszik. Az eblai dokumentumokban több pátriárka-elnevezés mellett szerepel a
rejtélyes Ebrium (héber) név is, amely feltehetően egy dinasztia elnevezése volt. Az
eblai ékírás megfejtője, Giovanni Pettinato több eblai névalakot a Jahve-kultusz
jeleiként értelmezett: En-na-ni-iá "Ja kegyes hozzám"; Ip-hur-iá "Ja
összegyűjtött". Ezeknek olvasatáról és értelmezéséről a viták még ma is
folynak. Azt ugyanakkor minden kutató elismeri, hogy olyan Eblából ismert
személyneveknek, mint Ab-ra-mu (Ábrahám), Is-má-il (Ismaél), Is-ra-il (Izrael),
Da-u-dum (Dávid), Mi-ká-já (Mikeás), Wa-na (Jóna, Jónás) nyilvánvaló bibliai
párhuzamai vannak. Hasonló sémi nevek kerültek elő az i. e. XVIII. századból
Mariból (Tell Haríri) is: például a Ya‘aqob (Jákób) név több tucat táblán is
szerepel; ezenkívül megtalálható itt Yasmah-El (Ismaél); El-Laban (Lábán); Abi-Ram
(Ábrahám); Bi-ni-ja-mi-na (Benjámin) neve is.



História, hit, hagyomány



Ez a rövid áttekintés nem azt tűzte ki célul, hogy bárkit is "meggyőzzön" a
bibliai Ábrahám történetének hitelességéről. Sajnos, a történeti források nem
rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Mert miről is beszélünk akkor, amikor
"forrásokat" emlegetünk? Többnyire véletlenül fennmaradt és még véletlenebbül
előkerült tárgyakról, amelyeket készítőik eredetileg nem az örökkévalóságnak
szántak. Egy-egy számadás, levél, jogi procedúráról szóló jegyzőkönyv,
királyok tetteit megörökítő felirat (az is többnyire töredékesen) állítható a
Biblia elbeszélései mellé, amelyek 2500 éve folyamatosan és egységesen
hagyományozódtak ránk. Ráadásul a szent szövegek szerzői és lejegyzői az
inspirációt követték, és nem a mindenkori "hivatalos" történetírás metodikai
követelményeinek akartak eleget tenni. Vagyis: a Biblia sem történelemkönyvnek
íródott. A Biblia maga a történelem.

Ábrahámról és életének eseményeiről mindeddig nem kerültek elő kézzelfogható
történeti bizonyítékok. A fenti példák legfeljebb annyit "bizonyítanak", hogy
azok minden további nélkül megtörténhettek az adott korban és adott helyszíneken. S
ahol a história kénytelen megállni, ott kezdődik a hit és személyes meggyőződés.

De nézzünk egy utolsó példát arra vonatkozóan, hogyan támogatja a históriát és a
hitet a hagyomány, amely kinyomozhatóan már az egységes királyság korában is
tiszteletben tartotta "Isten barátját", Ábrahámot. A bizonyíték erre az
egyiptomi Sesonk fáraó (i. e. 931–910) Izrael elleni hadjárata után készített
győzelmi felirata. Mint arról a Biblia is tudósít, Salamon halála után, az ország
kettészakadását követően "feljött Sésák, az egyiptomi király Jeruzsálem ellen
(…) és elfoglalta Júda erős városait" (925-ben, lásd: Krónikák második könyve
12. fejezet 2–12; Királyok első könyve 14. fejezet 25–26). A kor szokása szerint a
győztes uralkodó hazatérése után feliraton örökítette meg hadi sikerét Ámon
karnaki templomának falán. Az általa meghódított helyek között említette a
negevbeli Aradot és egy phaqrua ibirama nev? helyet, amit "Ábrahám erőd"-nek
fordíthatunk. A kutatók szerint ez a város vagy azonos Beérsebával, amelynek
környékén hosszú ideig sátorozott Ábrahám, sőt ő maga alapította azt (Mózes
első könyve 21. fejezet 22–33); vagy a Negevben Dávid és Salamon idejében épített
erőd lehetett. A Sesonk listáján szereplő Ábrahám-erődnek mindenképpen a Negevben
kellett lennie, mert a feliraton megörökített másfél száz júdeai helynév közül
hetven itt található, köztük az említett erőd is. Elmondhatjuk tehát, hogy
Izraelben az i. e. X. században ismerték Ábrahám nevét, amelynek fennmaradását és
tiszteletét azzal is szolgálták, hogy egy erődöt vagy várost (talán Beérsebát?)
neveztek el róla korábbi lakóhelyén, a Negev-sivatagban.

(A szerző történész)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek