hetilap

A nemzetközi kapcsolatok egyik markáns jellemzője a huszadik század második felében,
hogy egyre több és kisebb állam jön létre. A mai katonai egyenruhákba varrt, repülőgépekre
festett zászlóknak háromnegyede még nem is létezett ötven évvel ezelőtt. Az ENSZ
megalapítása óta az időközönként váltakozó sebesség? államalapítási hullámok
eredménye, hogy 51-ről 185-re nőtt a világszervezet tagsága. 1950 és 1990 között
átlagban 2,2 szuverén állam jött létre évente, ami jelentős növekedés az ötven
évvel azelőtti évi átlag 1,2-es rátájához képest. A kilencvenes években pedig még
ennél is több, évente átlagban legalább három új állam jött létre.

A tanulmány szerzője, Juan Enriquez harvardi professzor szerint a történelem során az
államok felbomlása elsősorban háborúk miatt következett be. A mai kormányoknak
azonban nem a külső, hanem az államon belüli feszültségektől kell leginkább
tartaniuk, amint nyelvi, etnikai, vallási vagy regionális csoportok megkérdőjelezik a
már létező államok integritását és a határok jogosságát. Az ilyen belső
gondokkal küszködő államok esetében egyre gyakoribb, hogy határmódosítással zárják
le a problémát.



Bárhol megtörténhet



A huszadik századi Európa története cáfolni látszik azt a felfogást, hogy az államok
szétesése vagy leválása leginkább a gyenge és gazdaságilag elmaradott országokra
jellemző. A valóság azt mutatja, hogy egy ország fejlődő gazdasága, polgárainak
viszonylag magas képzettsége, demokráciája, közös nyelve vagy vallása, múltbeli
gazdasági vagy történelmi érdemei semmiféle garanciát nem jelentenek az adott állam
túlélésére. Európában 1920-ban még csak 23 állam létezett, míg 1994-re már 44.
Az olyan viszonylag kis országok, mint Belgium, ma többet nyer azzal, hogy tartományainak
széles kör? autonómiát biztosít, mintha egy erős központi kormány irányítana
mindent. A XVI. században azonban még mintegy 500 szuverén politikai egység (a császárságtól
a parányi őrgrófságokig) létezett Európában, ami jól mutatja, hogy néhány száz
év alatt fellazulhatnak vagy teljesen megváltozhatnak egy kontinensen belüli határok.

A nyugati félteke talán az egyetlen része a világnak, amely viszonylag mentes az
elszakadási törekvésektől. Bár a Karibi-medence folyamatosan "termeli" a mikroállamokat,
az utolsó komolyabb határváltoztatás Amerikában 1903-ban történt Panama létrehozásával.
Ezt megelőzően El Salvador jött létre 1841-ben. A kanadai Québectől eltekintve a
nyugati féltekén általában a nemzeti zászlók, himnuszok, illetve határok nem képezik
vita tárgyát még a legradikálisabb vezetők vagy vezetésre vágyók retorikájában
sem. A kolumbiai vagy guatemalai gerillák nem akarnak maguknak államot, az Egyesült Államokban
pedig azok, akik a legjobban hangoztatják az egyes államok jogait, általában a
leghangosabb nacionalisták is.

Persze történik változás az amerikai kontinensen is. Mexikó és az Egyesült Államok
között legutóbb 1963-ban történt határkiigazítás, a ma is érvényes tengeri határt
pedig csak 1997-ben hagyta jóvá az amerikai kongreszszus. Új-Foundland 1949-ben volt kénytelen
Kanadához csatlakozni, amennyiben pedig Québec tartomány az elszakadás mellett dönt,
az akár Kanada teljes széteséséhez is vezethet.

Az amerikai kontinens politikusai, úgy tűnik, nem számolnak azzal a lehetőséggel,
hogy egyes államok idővel összezsugorodhatnak vagy akár széteshetnek. Ez a
magabiztosság elsősorban azon a feltevésen alapul, hogy az államok szétesése az
"ósdi nacionalizmusok" vagy társadalmi elégedetlenségek eredményeként valósul
meg. Létezik azonban még egy hatás, amely alól egyetlen ma létező állam sem
vonhatja ki magát, és amely legalább annyira erősítheti az elszakadási törekvéseket:
a globalizáció. Első hallásra ellentmondásosnak tűnhet az állítás, hiszen a határok
jelentőségének csökkenése, az állami szuverenitás értelmezésének megváltozása
inkább lefolytja, nem pedig erősítí a nacionalista törekvéseket. A valóságban
azonban a globalizáció elemeire bontja szét a világot, miközben ezeket az elemeket össze
is kovácsolja.

Egy állam felbomlását vagy eltűnését hagyományosan vallási, etnikai, nyelvi,
kulturális összeütközések eredményeként szokták leírni. Ez azonban nem magyarázza
meg az olyan, viszonylag homogén államok belső problémáit mint Kína, Oroszország,
Spanyolország vagy az Egyesült Államok, amelyekben a nagy polgárháborúk előtt nem léteztek
egyértelm? vallási vagy etnikai törésvonalak. Egyes régiók leválásához az előbbiek
mellett nagyban hozzájárul az emberi jogok nemrég felfedezett tisztelete, illetve a
demokrácia elterjesztése, amelyek lehetővé tették, hogy a korábban szőnyeg alá söpört
vitáknak áradata a felszínre törjön. Az országok gazdasági hatékonyság szerinti
megítélése kinyitotta az ajtót az elszakadni vágyó csoportok előtt, akik most már
a jogrendre hivatkozva állíthatják, hogy nem részesülnek kellő mértékben az ország
gazdasági javaiban. Ezek mellett pedig egyre nehezebbé és költségesebbé is válik
egy állam számára katonai erővel megfékezni az elszakadni vágyó tartományokat.

A globalizáció felé haladva egyre kevésbé okoz megrázkódtatást az államok felbomlása
– véli a Foreign Policy. A kanadai Québec például évszázadokon át féltve őrizte
francia identitását és nyelvét egy angolszász közegben, miközben az 5,7 millió
franciául beszélő kanadai menetrendszerűen megkísérelt elszakadni a 25 milliós,
kulturális többségben levő, angolul beszélő kanadaitól. Miért a francia tartomány
támogatja leginkább ma az Egyesült Államokkal való szabadkereskedelmet? – teszi fel
a kérdést Enriquez. Miért jó az a québecieknek, hogy még plusz 270 millió angolszász
előtt nyitottak a határai? A globalizáció eredményeképpen a határok könynyebben átjárhatókká
válnak az áruk, a tőke és az emberek előtt is. Ha Québec ugyanolyan könnyen tud
kereskedni észak–dél irányba is, mint kelet–nyugat irányba, akkor a kanadai piac
– nem is beszélve a kanadai törvényekről – nem lesz alapvetően szükséges a túléléshez.


Ugyanezért támogatja olyan lelkesen némely európai szeparatista mozgalom az EU-integrációt.
Húsz évvel ezelőtt egy baszk szeparatista aktivistának spanyol útlevele volt, és
csak Spanyolországban dolgozhatott. Ma európai útlevele van, és oda megy dolgozni az
EU-n belül, ahova akar. Amennyiben a baszkok úgy döntenének, hogy államot alapítanak,
ez nem vezetne újabb vámvonalakhoz, új valutához, a kereskedelem, a munkaerő, az utazási
privilégiumok csökkenéséhez. Az autonómia a helyi igazgatást erősítené. Az európai
integráció nélkül azonban ilyen mérték? autonómia nemhogy semmi hasznot nem
jelentene, hanem valószínűleg teljesen megvalósíthatatlan lenne.



Nem a méret számít



A történelem során Egyiptomtól kezdve egészen az európai országok gyarmatosító
tevékenységéig az államok első számú érdeke a területi terjeszkedés, az expanzió
volt. Ez elsősorban a birtokolt terület, az arany-, illetve drágakőtartalékok és az
alattvalók számának növekedését jelentette. Az államérdek ilyen expanziós értelmezésének
köszönhető, hogy például 1820 és 1945 között minden tíz háborúból kilencet a
határok módosítása miatt vívtak.

A globalizáció azonban az államérdeknek ezt a hagyományos értelmezését sem hagyja
érintetlenül. Ma már a legritkább esetben célja a háborúnak az államterület növelése.
Ennek egyik oka lehet, hogy a mai "góliát-államok" egymagukban sikertelenek – állítja
az amerikai tanulmány. Jelenleg Brazíliában, Kínában, Indiában és Indonéziában él
a világ népességének több mint a fele, mégis ezen országok közül egyik sem
nagyhatalom. Az óriási népességtöbblet és a természetes erőforrások bősége
ellenére ezen országok súlyos belső válságokkal küzdenek, amelyek a huszonegyedik
század elejére akár szétesésükhöz is vezethetnek.

Oroszország például, amely 562-szer akkora területtel rendelkezik, mint a kicsi
Belgium, fele annyit exportál Belgiumhoz képest, és az egy főre eső export 29-szer
kevesebb, mint egy belga polgár esetében. Az 1945 utáni érában a kis országok sok
esetben a legdinamikusabban növekedő országok is egyben. Elég csak olyan országokra
gondolni, mint Luxemburg, Szingapúr vagy Svájc. Ezek az államok gyakorlatilag nem
rendelkeznek semmiféle természeti erőforrással, ugyanakkor a World Economic Forum
jelentése szerint kétszer olyan versenyképesek az infrastruktúra és a technológia
minőségét nézve, mint Ausztrália, Írország, az USA vagy Nagy-Britannia. Ugyanez az
arány hatszoros az EU-hoz és hétszeres a latin-amerikai országokhoz képest.

A nemzetek világgazdasági mutatóinak javulása egyre kevésbé függ a természetes erőforrások
mennyiségétől, azt ma már elsősorban az úgynevezett humántőke minősége határozza
meg. A mai tudásalapú világban egy állam többet profitálhat az oktatás támogatásával,
illetve a technikai fejlesztést ösztönző szabályozásokkal, mint az óriási területek
fölötti ellenőrzéssel. Ezt igazolja az az 1990 és 1995 között végzett felmérés,
amely egy adott ország gazdasági kibontakozásában fontos szerepet játszó alapvető tényezőkre
irányult. A felmérés megállapította, hogy azok az országok, ahol három alapvető tényezőre
(az infrastruktúra-fejlesztés, egészségügy, oktatásügy) több pénzt fordítottak,
ott 3-5 év után látványos gazdasági növekedés állt be, 10 év elteltével pedig az
ország világgazdasági mutatóiban is meglátszott a fejlődés. A washingtoni folyóirat
példaként Izraelt említi, amely sem természeti adottságait, sem külső körülményeit
tekintve nincs szerencsés helyzetben. Területe nem több 20 ezer négyzetkilométernél,
lakossága alig hatmillió. Annak ellenére, hogy Izrael nem rendelkezik kőolajjal, mint
arab szomszédai, egy főre vetítve tízszer annyi tudományos technológiát igénylő
iparcikket állít elő, mint az Egyesült Államok. Izraelnek sikerült megbirkóznia a
volt Szovjetunióból érkező, rendkívüli méret? bevándorlás sajátos problémáival.
Az 1990 és 1996 között bevándorló orosz zsidók, akik a jelenlegi izraeli népesség
13 százalékát teszik ki, 40 százalékban tudósok, mérnökök vagy kutatók voltak. A
kis ország csúcstechnológia-ágazata egy napon akár maga mögött hagyhatja az
informatika bölcsőjének számító amerikai Silicon Valley-t is – véli a Foreign
Policy.

Juan Enriquez szerint az állami szuverenitás átalakulása nem annak megszűnését
jelenti, hanem annak kiterjedését, a szövetségi szabályozásoktól a területi
hatalom, majd pedig a személy felé való eltolódását. Az államok jövőbeli létezésének
alapja tehát a szuverenitás fejlődésének ilyen értelemben való elfogadása, illetve
az államok azon képessége, hogy sikeresen kibékítik a különféle etnikai, vallási
törekvéseket. Ha egyes államok nem is fognak felbomlani, az erre irányuló tendencia mégis
egyértelmű, és ez fokozottan érvényes azokra az országokra, amelyek egyre kevésbé
lesznek képesek polgáraik számára gazdasági vagy személyes biztonságot nyújtani
– állapítja meg a tanulmány.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek