Az Antall-kormány idején az 56-os állami ünnepségek még emelkedett hangnemű hazafias szertartások voltak az "állami rendezvények" régóta kialakult konvencióinak szellemében. Világnézeti átértékelésre csak az egykori esemény jelleg-meghatározó megnevezésének egy kicsiny módosítása utalt. Mindazok, akik három évtizeden át őrizték magukban ötvenhat emlékét, a "forradalomra" emlékeztek. Tették ezt azért, mert a felkelés napjaiban maguk a felkelők forradalmároknak nevezték magukat, s még inkább azért, mert a felkelést leverő hatalom három évtizeden át "ellenforradalomnak" minősítette a "sajnálatos eseményt", s a legfontosabb elvi kérdésnek tekintette, hogy az nem forradalom volt.
A kilencvenes évek elején a hivatalos ünnepségeken a jelleg-meghatározás "forradalom és szabadságharc"-ra változott. Nem volt ez ferdítés. A diktatúrát megdönteni akaró (demokratikus) forradalom a nemzeti függetlenség kivívásáért folyó szabadságharc is volt. Csak a sorok közötti olvasásra beállított megfigyelő értette ki ebből, hogy ez a korrekció vagy kiegészítés a kormányon levő jobboldal ama részének a véleményét fejezi ki, amely eleve elutasít minden forradalmat, s a nemzeti felkelést szíve szerint ellenforradalomnak tekintette volna, abban az értelemben, ahogy az 1919-20-as fehér kurzus – önmeghatározása szerint is – ellenforradalom volt.
A forradalom alatt ez a felfogás már megjelent Mindszenty rádiószózatában, ahol csak nemzeti szabadságharcról esett szó, forradalomról nem. Szélsőjobbra csúszott, 56-os veterán szervezetek már az akkori ünnepségeken is csak szabadságharcról beszéltek, némely esetben olyan szellemben, amely azt éreztette, hogy a magyar felkelés az 1941-1945 közötti szovjetellenes háború folytatása volt tízéves szünet után.
Polgári forradalom?
A Horn-kormány idején az 56-os állami ünnepségek csendes kegyeleti megemlékezések voltak, amelyeken az MSZP az egykor szembenálló felek megbékélését igyekezett sugallni.
Erőteljes világnézeti tartalmat a rendszerváltás óta először a jelenlegi kormány adott az ünnepnek. Ez felvetette a forradalom jellegének, társadalmi-politikai tartalmának a kérdését. A Fidesz hivatalos értékelése szerint 1956-ban polgári forradalom volt. Ezt nem a demokratikus forradalom szinonimájaként értik, hanem abban az értelemben, hogy 1956 barikádjain a felkelők a kapitalizmus visszaállításáért vagy létrehozásáért harcoltak. A Fidesz agitprop-szemlélet voltaképp azt a forradalmat akarja az ötvenhatos forradalomban látni, amelyet a második gazdaság (fél)polgári társadalmi erői vívtak volna meg a Kádár-rendszerrel szemben, ha ilyenre sor került volna.
Ezt a le nem zajlott forradalmat akarja a Fidesz a múltba vetítve eredetmítoszává tenni. Vissza akarják vetíteni ötvenhatba azt a kapitalizmus-igenlést, ami a nyolcvanas évekre a magyar társadalomban valóban kialakult, de akkor, 1956-ban még nyoma sem volt. A második gazdaságot a társadalom elfogadta. Kialakult róla az a képzet, hogy a maszekolással jólétre vergődöttek kiemelkedő teljesítményükkel jutottak magasabb jövedelemhez. A társadalom az ekkor szerény vagyonhoz jutott kisegzisztenciákban olyan majdani burzsoáziát látott, amely gazdagságának jogosult voltát elfogadja. 1956-ban általános vélemény volt a társadalom összes rétegében és véleményalkotó csoportjában, hogy mind az 1948-ban államosított, mind a nyugati gazdagok léha örökösök, akik teljesítmény nélkül ültek be a készbe, a mások által valahogyan összehozott vagyonba. A vagyon eredetéről nem sokat gondolkodtak, de ha igen, akkor nem feltételezték róla, hogy az ősök tisztességes úton szerezték.
A valóságos 56 csak abban a frázisszerű értelemben volt polgári, hogy a kommunista frazeológia a demokráciát polgári demokráciának nevezte, s számára polgári forradalmak voltak a múlt század forradalmai, amelyek a szabadságjogokért és a népképviseletért harcoltak. Az antikommunista agitprop sem tud magasabb színvonalon fogalmazni, minthogy egyszerűen megváltoztatja a kommunista agitprop frázisainak értékelési előjelét.
Ha felvetjük, hogy 1956 valójában milyen jellegű forradalom volt, akkor két széles sávon egymást átfedő jellemzést adhatunk. Minden ellentétes állítás ellenére a forradalom fő szervező erejét jelentő, Nagy Imre vezette pártellenzék számára az október 23-án kitört felkelés a diktatúrává (Nagy Imre egy belső használatra készült írása szerint "bonapartizmussá") fajult szocialista modellel szemben a demokratikus szocializmus forradalma volt, amely vegyes felépítésű társadalmat akart. Ennek egyik részét képezte volna a köztulajdoni szektor, amelyben a gyárak köztulajdonban vannak, méghozzá nem állami tulajdonban, hanem a munkavállaló kollektívák által választott munkástanácsok birtokában.
Másik szektor lett volna a magánkézben levő paraszti és kiskereskedő-kisiparos kistulajdon. A forradalomban színre lépett s a koalíciós kormányt alkotó pártok közül a volt parasztpárt, a Petőfi Párt teljes egészében ezen az alapon állt, és a szociáldemokrata, a kisgazda, de még a keresztény platformról nyilatkozók sem tértek el ettől. A társadalom artikulálatlan véleménye egyfajta harmadikutas álláspontként volt jellemezhető: nyugati demokrácia és nyugati jólét, de tőkések nélkül.
A Fidesz 56-mitológiáját Tellér Gyula kormány-főtanácsadó fogalmazza meg legmegfoghatóbban egy interjúban. Szerinte a forradalmat a munkás sorba deklasszáltak vívták meg. Amennyiben a kommunista szóhasználatot követjük és a Horthy-kor jómódú és vezető rétegeit polgári elemnek tekintjük, akkor Tellér szerint ez volt az a bizonyos polgári elem, amely a Rákosi-rendszer idején munkásként kereste a kenyerét, s október 23 után a munkásságot forradalmi erővé tette. Tellér sajátos módon azt a magyarázatot állítja "fejéről a talpára", amellyel 1957-1959-ben Münnich Ferenc, Kállai Gyula, Nemes Dezső vélték megfejteni azt a számukra létfontosságú rejtélyt, hogy a munkásság hogyan foghatott fegyvert a proletárdiktatúra ellen. A magyarázat pontosan ugyanaz, amit Tellér állít: a szocialista iparosítás során a létszámában megnövekedett munkásság felhígult a közéjük lecsúszott deklasszáltakkal. Október 23 után a "valódi" proletárok a deklasszált munkás elem "uszályába" kerültek, és így váltak ellenforradalmárrá.
Ez a magyarázat nem azért hamis, mert Nemes Dezső is ezt mondta fordított előjellel, hanem azért, mert az eddigi kutatások nem tárták fel a deklasszáltak érdemi részvételét a felkelők soraiban. (Talán azért vonta meg a Fidesz-kormányzat az 56-os Intézet költségvetési támogatását, mert kutatásai nem ezt bizonyították.) A római jog ismert tétele szerint negatívummal nem lehet bizonyítani, ebben az esetben azonban mutathat valamit az, hogy a Kádár-rezsim hírhedt Fehér könyvei nem tudták a deklasszáltak szerepét bemutatni, pedig ezeknek a brosúráknak a szerzői biztosan nagyon keresték az efféle adalékokat. Ha megnézzük a kivégzett és bebörtönzött fegyveres felkelők adatait, gyakorlatilag mind "törzsökös" proletárok voltak, többségük munkásszállásokon tengődő, Pestre került falusi szegény. Kahler Frigyes a Napi Magyarország forradalmi mellékletében közölt színvonalas áttekintésében említi, hogy Kecskeméten a hírhedt hadosztályparancsnok repülőkkel géppuskáztatta a cigányvárost, mert – ezt máshonnan is tudom – a cigánynegyed volt a fegyveres ellenállás góca. Ez volt a forradalom "deklasszált" arculata.
1999. 10. 30. (III/43)
