Izraeli katonák elhurcolják házából az egyik zsidó telepest, amint felszámolnak egy
vadtelepülést a palesztin fennhatóság alatt Ciszjordánia déli részén lévő Havat
Maonban. Jelképes tiltakozás Fotó: MTI
A hét elején Ehud Barak Párizsban járt a Nemzetközi Internacionálé ülésén,
ahol a szervezet egyik alelnökévé választották. Vasárnap a szír elnök fia és
kijelölt utódja, Basar Asszad járt a francia fővárosban, hogy apja üzenetét elvigye
Jacques Chiracnak. Asszad ellenzi, hogy Izrael egyoldalúan kivonja csapatait a dél-libanoni
biztonsági övezetből. Barak a tervek szerint legkésőbb jövő júniusban – ha kell,
egyoldalúan is – a nemzetközi határra szándékozik visszavonulni. Ez természetesen
vonja maga után Hafez el-Asszad ellenkezését, mert ha erre sor kerül, akkor a libanoni
ütőkártya kiesik a kezéből, s mindörökre búcsút vehet a Golán-fennsíktól. Márpedig
az uralkodása vége felé járó diktátor a teljes birodalmat kívánja átadni fiának.
Basar kifejezte azt az óhajt is, hogy Szíria nyitni akar a világ felé, de erre addig
nem kerülhet sor, amíg Izrael megszállva tartja a fennsíkot. A tárgyalások felvételének
legfőbb akadálya, hogy Izrael nem hajlandó előre elkötelezni magát a teljes kivonulásra.
A szírek ismételten felkérték Franciaországot, hogy játsszon nagyobb szerepet a közel-keleti
válság megoldásában. Asszad ugyanis elégedetlen az amerikaiakkal, miután egy magas
rangú külügyi tisztségviselő kijelentette az elmúlt héten, hogy az izraeliek
sohasem kötelezték el magukat Asszad elnöknek a Golán-fennsíkról való kivonulásra,
az 1967. június 4. előtti határ mögé. A nyilatkozat hátterében Clinton roszszallása
sejthető, amely a szírek rugalmatlanságát ítéli el. Barak Párizsban személyesen is
felszólította Asszadot, hogy térjen vissza a tárgyalásokhoz, amíg erre lehetősége
van. Izraelben mindenesetre elkészítették a katonai terveket a Libanonból való
kivonulásra, amelyet legkésőbb június 30-ig be akarnak fejezni. A fő cél, hogy ez a
Szíriával kötendő egyezmény keretén belül történjen, de ha ez nem lehetséges,
akkor egyoldalúan.
Párizsban Barak tárgyalt az egyiptomi államfővel, Mubarakkal, aki idült fülgyulladását
gyógyíttatja egy francia katonai kórházban. Természetesen megbeszéléseket
folytatott Jasszer Arafattal is, akit – ki tudja, milyen minőségben – meghívtak a
nemzetközi szervezet ülésére. Az Arafattal való tárgyalást beárnyékolta Barak előző
napi nyilatkozata a szokásos heti kabinetülésen a Biztonsági Tanács 242. határozatával
kapcsolatban: "A döntés része a mi nemzetközi egyezményeinknek, és természetes módon
alkalmazandó a palesztinokkal való dialógusunkra is. Azonban – szemben Egyiptommal,
Jordániával, Libanonnal és Szíriával, akikkel elismert nemzetközi határaink voltak
– azon a területen, amelyet nemzetközi terminológiával Nyugati Partnak is neveznek,
nincs és nem is volt olyan határ, amely hivatkozási pont lehetne a tárgyalásokon."
A Jordániával 1949-ben megkötött fegyverszüneti egyezmény kimondja, hogy ezek a
vonalak nem tekinthetők véglegesnek, azaz nem határok. Izrael így nem kötelezhető
arra, hogy teljes egészében átadja a palesztinoknak ezt a területet, mert ez korábban
nem tartozott egyetlen más államhoz sem. Nem volt egy palesztin állam része, mivel az
akkoriban nem létezett, mint ahogy most sem. Barak szerint a határozat hangsúlyozza,
hogy minden államnak joga van a békés és biztonságos határokra. "Mi nem egy léghajón
repülünk Európa egén, a mi lábunk a Közel-Keleten gyökerezett meg. Itt egy
fundamentalista hullám bármikor elsöpörhet egy egész országot. Ellenséges
hadseregek megpróbálhatják Izraelt eltörölni a föld színéről. Egy felelőtlen
zsarnok rakétákkal lőheti az emberek otthonait. Mindez már megtörtént, és bármikor
újra megtörténhet. Ezért a biztonságos határok iránti eltökéltségünk nem ürügy
és nem mentség, hanem valóságos szükség, egyben a mi felelősségünk Izrael jövőbeli
létezéséért" – jelentette ki Párizsban az izraeli kormányfő.
A héten – az oslói egyezség alapján – megindultak az elvi egyezményhez vezető tárgyalások
Ramallahban. Az Oded Eran vezette izraeli küldöttség Barak álláspontjának megfelelően
körvonalazta az izraeli álláspontot a végső megállapodással kapcsolatban. Bár
Izrael a területi kompromisszum híve, Jeruzsálem kérdésében hajthatatlan: az egységes
város Izrael és a zsidó nép örökös székhelye marad. Izrael nem hajlandó
visszavonulni az 1967. évi hatnapos háború előtti határokra, és a zsidó települések
túlnyomó többségét izraeli fennhatóság alatt kívánja tartani. A határok, a stratégiailag
fontos helyek, a vízkészlet ellenőrzése Izrael tulajdonában marad. Eszerint bár
Izrael nem ellenzi a palesztin állam megalakulását, annak területe korlátozott lenne.
Nem lenne más arab állammal közös szárazföldi határa, és a tengerparton is csak
egy vékony parti sávval rendelkezne, vagyis minden oldalról izraeli területekkel lenne
körülvéve. Emellett Barak – Rabin elképzelése nyomán – a két nép totális
elhatárolásában látja a béke zálogát. Ez erős határvédelmet jelent, annak minden
olyan kellékével együtt, amelyet a magyar olvasó még a hidegháború korszakából jól
ismerhet.
Az elválás ugyanakkor nem zárja ki a két ország sokoldalú, gazdasági és egyéb téren
való együttműködését. Izrael egyben elzárkózik annak lehetőségétől, hogy a
palesztin menekültek visszatérhessenek Izraelbe. Ez a terv pontos ellentéte a
minisztertárs Peresz "Új Közel-Keletének". Mindenesetre jól tükrözi Ehud Barak
pesszimizmusát Jasszer Arafat és a palesztin nép békeakaratát illetően.
A palesztinok "a területeket békéért" elv alapján követelik, hogy Izrael
teljesen ürítse ki az 1967-ben elfoglalt területeket, beleértve Jeruzsálem keleti felét
is. Az izraeli állásponttal szemben nemcsak önálló államot akarnak a gázai övezetben
és a Nyugati Part teljes területén, de szuverént is, amely birtokolja légterét és a
föld méhének kincseit is, a testvéri Egyiptommal és Jordániával közös határait
pedig maga ellenőrzi. Ez csak úgy lehetséges, ha a kivonulás teljes, ha felszámolják
a zsidó településeket, és a palesztin menekültek hazatérhetnek szülőföldjükre,
Haifára, Tel-Avivba és Netanjára.
Az álláspontok ez idő szerint markánsan különböznek, és az idő meglehetősen rövid
azok áthidalására. Oslóban ezért megállapodtak, hogy Barak és Arafat forró dróton
tartják a kapcsolatot, és időről időre áttekintik az addig elért eredményeket.
Dennis Ross, az amerikai békekoordinátor is a térségbe érkezik, hogy jelenlétével
nyomatékosítsa az amerikai igényt, vagyis hogy még Clinton hivatali idejének lejárta
előtt megszülethessen az izraeli–palesztin béke. Az amerikai elnök ugyanis nem
Monica Lewinsky oldalán akar bevonulni a világtörténelmi emlékezetbe, hanem a nagy békehozó
szerepében. Ehhez azonban örök béke kell, mégpedig sürgősen.
A végső rendezés mellett folytatódik az utolsó időközi, a Sharm-egyezmény végrehajtása
is. A kormány, miután meghallgatta a vezérkari főnök és a katonai hírszerzés
parancsnokának jelentését a palesztin kötelezettségek teljesítéséről, úgy döntött,
végrehajtja a második ütem? területátadást a palesztinok számára. Annak ellenére
határozott így, hogy a jelentések szerint a palesztinok a kötelezettségek java részét
nem teljesítették. Az engedély nélkül kinn levő fegyvereket nem gyűjtötték be, a
rendőrségnél jogellenesen felszerelt támadó fegyverzet a helyén maradt. Az Izrael
elleni izgatás folyamatos. Úgy tűnik, hogy Barak ennek nem tulajdonít különösebb
jelentőséget, de érvként kívánja felhasználni a végső rendezésről folyó tárgyalásokon.
A terror elleni küzdelem továbbra sem rendszeres, hanem esetleges. Ezt jelezte a hét
elején a Siófok testvérvárosában, Netanján elkövetett robbantásos merénylet is.
Izraeli és palesztin részről egyaránt elítélték az akciót, bár az elkövetők kilétéről
megoszlanak a vélemények. Az elkövetés módja egyértelműen az iszlám
terrorszervezetekre utal. Bár több személyt őrizetbe vettek a robbantást követően,
egyelőre semmit sem közöltek a merénylők kilétét illetően. Jasszer Arafat is segítségére
sietett az izraeli biztonsági szolgálatnak, értékes információval szolgálva. A
palesztin vezető szerint ugyanis a robbantás az Izraelben dúló maffiaharc következménye.
A kijelentésre Barak annyit mondott, hogy nem kell mindenre reagálnia.
A Sharm végrehajtásáról szóló tárgyalások is tovább folytatódnak. Az idén
decemberre eső Ramadán hónapban Izrael további biztonsági elítélteket enged
szabadon, ám a konkrét személyeket illetően még nem született megegyezés. Vita
folyik továbbá a harmadik ütem? kivonulást illetően is. A megállapodás szerint
Izrael maga határozza meg annak mértékét, erről garancialevél van Ehud Barak birtokában
Dennis Rosstól. Ám dr. Saeb Erekat, a palesztin küldöttség vezetője jelentős mértékű,
30-40 százaléknyi terület átadását követeli Izraeltől, még a végső elvi
keretegyezmény aláírása előtt. Izrael maximum egy százalék átadására hajlandó,
de jobban szeretné a végső rendezés idejére hagyni a kérdést. Ha ugyanis eleget
tennének a palesztinok követelésének, akkor Izrael kezében semmi ütőkártya nem
maradna a végső rendezésre. Ezenkívül Barak nem kívánja kiélezni viszonyát a
telepes mozgalommal, miután sikerült megegyezéses alapon felszámoltatnia kilenc, engedély
nélkül létesített előörstelepet.
Az izraeli miniszterelnök nemrégiben megállapodott a telepes vezetőkkel, hogy a települések
java részét tömbökben megtartja Izrael határain belül, a többieknek pedig kártérítéssel
felajánlja az Izraelbe való visszaköltözést, vagy azt, hogy maradjanak palesztin
fennhatóság alatt. Máris több jel utal arra, hogy kiterjesztik a meglévő településeket,
hogy egységes tömböket hozzanak létre belőlük. Forgalomban vannak olyan térképek,
amelyek megmutatják, mely települések maradnak izraeli fennhatóság alatt, és melyek
nem. Biztosat azonban csak maga az izraeli kormányfő mondhatna. De még nem mondott.
1999. 11. 13. (III/45)
