– Ön szerint milyen világban élünk?
– Intoleráns világban. Nagy kérdés, hogy mit lehet csinálnia annak, aki
demokratának érzi magát, hogy lehet-e az intoleranciával szemben toleránsan
viselkedni. C. G. Jung szerint az emberi társadalmak néhány százaléka mindig az
abnormalitás határán lebeg, és labilis lelkiállapotban él. Ha a társadalom normális,
és rend van, akkor ők azért ehhez a rendhez valamilyen módon alkalmazkodnak. A baj
akkor van, ha a társadalom egészében a harmónia megbomlik, és sokan elvesztik a
talajt a lábuk alól. A demokráciában, demokratikus úton létrejöhet a diktatúra. A
történelem tehát azt tanítja, hogy csak egy bizonyos határig lehet tolerálni az
intoleranciát.
– A dalai révén nagyjából követhető, hogy mikor mit gondolt. Mennyire volt
tudatos a kezdet?
– Nem készültem művészi pályára, azt kerestem, hogy hol a helyem a társadalomban,
mi az a kihívás, aminek meg kell felelni, és erre próbáltam a lehetőség szerint a
legjobb választ adni.
Szakképzetségemet tekintve villamosmérnök vagyok. 1964-ben kezdtem járni az
egyetemre, de ugyanebben az időszakban kerültem be az Illés zenekarba is. A Bercsényi
színpadán léptünk fel: szombat-vasárnap össztánc. Eleinte csak a máshol nem
hallható angol–amerikai számokat játszottuk. De egy idő után valószínűleg túlléptünk
a ránk szabott feladaton, vagyis érdekesebb dalokat írtunk annál, hogy csak úgy
egyszerűen táncoljanak rá, kezdtek megjelenni a székek a színpad előtt. A táncolni
vágyók duzzogtak egy darabig, de aztán beletörődtek. És miután elkezdtek minket
hallgatni, egyre több olyan dalt írtunk, amit már érdemes volt hallgatni.
– Miről szólt akkor a dal?
– Abban az időben a politika felhatalmazva érezte magát arra, hogy művészeti
és kulturális kérdésekben döntsön, csalhatatlannak és mindenhatónak gondolta magát.
Azt, hogy ezek a dalok jelentenek valamit, a környezet tudatosította bennem, leginkább
az ellenérdekelt felek. Olyasmiről szóltak, amit nem tartottak feltétlenül
beilleszthetőnek az akkori rendszer kulturális életébe. Így történt, hogy különös
jelentősége lett annak, amit csináltunk. Néha úgy érzem, hogy ma megint kezdi
csalhatatlannak és mindenhatónak tartani magát a politika. Ezt én rossznak tartom, de
csak átmeneti állapotnak.
– Átmeneti??
– Bízom a demokráciában, és bízom a józan észben. De hát mi lenne, ha már
ebben sem bíznék.
– Hol az átmenet a mai és az akkori zenék között?
– A dal az egyik legősibb kommunikációs forma. Hajlok arra a gondolatra, hogy
amikor még semmi nem létezett, amikor még tohu és bohu volt a föld, a zenének már
akkor is szerepe volt. Az énekelt szöveg nagyon megragad az emberi lélekben és
tudatban, mivel a dallam és a szöveg egymást erősíti. Gondoljuk csak meg: a gyerekek,
amikor elkezdenek ismerkedni azzal a társadalmi környezettel, amibe beleszülettek, mondókákat
és dalocskákat kezdenek el tanulni, és nagyon érdekes, hogy igen idős emberek, akik másra
már alig emlékeznek, ezeket a dalocskákat még mindig kívülről fújják. A dalok
mindenféle emberi közösségben rendkívül fontos információhordozó közlési módok.
Ezért azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy miről szól a dal. A társadalmi
környezet meghatározó hangulatát, gondolkodásmódját javíthatjuk vagy ronthatjuk
vele. Ez ma is érvényesül, még akkor is, ha valaki ezt nem tudja, vagy nem vállalja,
ha úgymond "nem szól semmiről". Még ha nem is akar, akkor is szól valamiről, a cél
talán csupán annyi, hogy jól érezzük magunkat. Megpróbálja a közönséget közösséggé
teremteni, és ez is egy funkció. Ma is van olyan zene, ami egész egyszerűen az önkifejezés
szabadságának a határait próbálgatja. A dalok többsége egyértelműen funkcionális,
az a szerepe, hogy táncolni lehessen rá. A fiatal generációnak mindig többletenergiája
van, amit valahol le kell vezetnie. Ennek az alkalmazott formája ma a diszkó, a techno,
a lényeg a ritmus, a lüktetés a cél. Én olyan dalokat írok, ahol a szöveg is
fontos, és nem bánom, ha nem táncol rá senki.
– Látom, szereti következetesen végigvezetni egy-egy gondolat fonalát. Nem készült
soha tanárnak?
– De, voltam tanár, a színművészeti főiskolán tanítottam, vagyis inkább
megpróbáltam a fiatal színészjelölteknek elmondani, hogy miről szól a színpad, ha
a zene is megjelenik. Egy-két évig tartott, aztán valahogy elmúlt. Nem vagyok jó tanár,
mert nincsen egységes rendszer abban, amit elgondolok, tehát nem vagyok beleilleszthető
egy állandó tanmenetbe. De ha valaki kíváncsi rá, hogy mit gondolok, annak szívesen
elmondom – ha érdekli.
– A fiatal kollégáit például érdekli? Kihasználják a lehetőséget, ha
alkalmuk van kérdezni?
– Általában a fiatal generáció úgy közelíti meg a régieket, hogy "mondd
el a titkát, hogy lehet sikeresnek lenni". És nagyon nehezen értik meg, hogy ilyen
titok nincs. Nem az a cél, hogy sikeressé váljunk, a zenélés célja az öröm, amit
az ember zenélés közben érez. Ha kiderül, hogy képes ezt az örömöt másoknak is
átadni, akkor kezd megvalósulni az, amit sikernek neveznek. De nem lehet úgy átadni
valamit, amit az ember maga nem érez. Tehát az a fontos, hogy olyan zenét játsszon,
amivel azonosulni tud, ami a szívéből jön, ahogy szokták mondani. Ha valamit rossz
tendenciának tartok a mai zenében, az az, hogy elkezdték üzleti alapon szervezni a működését,
és már nem a művész által létrehozott produkciót akarják forgalomba hozni, hanem
az üzleti szféra elképzeli, hogy milyen áru lenne kelendő, és megkeresi hozzá
azokat a művészgyanús fiatalokat, akik legyártják az általa kívánt terméket. Így
az érvényesülés kedvéért mások által megrendelt zenét játszik, valószínűleg
nem akkora örömmel, mintha a saját zenéjét játszaná. Lehet, hogy kicsit
pragmatikusan hangzik, de azt kell mondanom, hogy a hosszú távú életstratégiának
sokkal jobban megfelel, hogyha az ember igyekszik azonos maradni önmagával, mert ez az,
amit a legkönnyebben tud hosszú időn keresztül érvényesíteni. Én alapvetően annak
köszönhetem, hogy ma a közönség által jól ismert személyiség vagyok, hogy énekes
lettem, holott nem rendelkezem azokkal az adottságokkal, amik engem erre felhatalmaznának.
De születtek olyan dalok, amiket úgy éreztem, hogy elő kell adni. Mások nem akarták,
én meg úgy döntöttem, hogy ezek fontos dalok, és elkezdtem énekelni őket. És kiderült,
hogy nem baj, hogy nincs annyira hangom, és nem tudok énekelni. Természetesen, amit az
ember közönség előtt előad, mindig szerep, és nem feltétlenül azonos azzal, aki előadja.
A közönség olyannak szeret meg, amilyennek fent lát a színpadon. Ha ez csak egy
szerep, fájdalmas előadás után a szerepről "leválni". Nyilvánvalóan előnyben
van az, aki saját maga írja a saját szerepét, és nem okoz nehézséget visszatalálni
önmagához, amikor lejön a színpadról.
– Jelent-e plusz örömet olyan előadókkal fellépni, akik hasonlóképpen önmagukat
adják?
– Jelent, persze, ettől az egész előadásnak nagyon barátságos hatása lesz,
amit valószínűleg a közönség is érzékel.
2000. 06. 17. (IV/25)
