Szíria helyét keresi a Közel-Keleten

Libanoni férfi a néhai szír elnök képével. Asszad Bejrútban is úr volt
Fotó: Reuters

Asszad is így és ezért került – annak ellenére, hogy repülőtisztté képezték
ki – a politikai életbe, s attól kezdve, hogy tagja lett az Arab Újjászületés
Szocialista Pártjának, a Baath-nak, valami egészen bámulatra méltó ügyességgel
lavírozott az egymással állandóan rivalizáló és hadakozó frakciók és csoportok
között, amíg mindenkit maga mögé utasítva előbb a légierő főparancsnoka, majd
hadügyminiszter lett. Nemsokára ő alakított kormányt, s végül 1971 márciusában
köztársasági elnökké választották.

Ebben az egyenes vonalú politikai menetelésben Háfez el-Asszad, mint a kortárs,
politizáló arab katonatisztek többsége is tette, a Szovjetunióhoz fordult,
Moszkvától kért és kapott segítséget. De, bár a Szovjetunió Szíriát befolyási
övezete rendkívül fontos részének tekintette, s ezért olyan jelentős katonai
segítségben részesítette, amelyhez szinte csak az egyiptomi hadiszállításokat lehet
hasonlítani, a Háfez el-Asszad vezette Szíria a szocializmussal való
együttműködésben mindig is korlátokat szabott: nem másolta a szovjet rendszert, s
Szíriában sohasem emlegették mint ideológiát az arab szocializmus botcsinálta
rendszerét.

Sokan úgy gondolták, hogy Szíria és a szocialista országok szövetsége azért
jöhetett létre és tartott évtizedeken keresztül, mert az Egyesült Államok Izrael
mellé állt, s Szíria ellenségének elsőszámú támogatóját semmiképpen sem
választhatta barátjának. Márpedig Szíria számára kül- és belpolitikai
szempontból egyaránt meghatározó jelleg? volt az Izraellel való viszony.

Tény, hogy Szíria katonai szempontból nem volt teljesen felkészületlen, hadseregét
sem irányították kifejezetten roszszul, amit az is bizonyít, hogy csapatai az 1973-as
háború elején eredményesen nyomultak előre a Golán-fennsíkon. De gyengébb volt,
mint Izrael hadereje. Az izraeliek a győztesen előrehaladó szír alakulatokat ugyanis
megállították, majd menekülésre késztették.

Ha a háború lezárásaként Izrael nem annektálja a Golán-fennsíkot, egyesek szerint
talán már korábban tisztázni lehetett volna a helyzetet. Izrael biztonsági
szempontokra hivatkozva tartott igényt a Golán-fennsíkra, a biztonságot azonban
némely vélemények szerint nemcsak az 1150 négyzetkilométernyi terület garantálhatta
volna, hanem részben a kiérlelt kölcsönös jó szándék, másrészt a nagyhatalmak
garanciája.

Ilyen körülmények között alakult és formálódott Szíria közel-keleti politikája.
Ha szóba is kerültek a tárgyalások, mert valamelyik külső érdekelt fél ezt
sürgette és javasolta, újra és újra kitűnt, hogy Izrael nem akarja visszaadni a
területet, Asszad pedig a Golán visszaszerzése nélkül nem volt hajlandó tárgyalni,
s ezt belpolitikai okok miatt sem tehette. Végül is így alakult ki az a kép a szír
vezetőről, hogy merev, hajthatatlan, nem akar tárgyalni, s a megoldásnak csak a
fegyveres útját tudja elképzelni.

A közel-keleti rendezés ügyét tekintve rendkívül kemény politikus keménységét a
belső ügyek terén is el tudta fogadtatni. Ezért mondhatta róla e sorok szerzőjének
a szír problémakör egyik izraeli szakértője, hogy Asszad a nyugati demokrácia
szemszögéből nézve diktátor volt – de ha személyét a harmadik világ
politikusaival vetjük össze, a kép sokkal pozitívabb.

Élete vége felé természetesen Asszad is eljutott a politikai rendezés elvének
tudatos vállalásáig. Számára azonban a béke ekkor is egyet jelentett a háborúban
elvesztett szír területek visszaszerzésével. Abban azonban változni látszott az
álláspontja – még ha ezt nem is mindenki hitte el –, hogy Szíria számára már
nem kétséges Izrael léte, szomszédját elfogadja a térség egyik országaként, s ha
nem is várható, hogy a közeljövőben jó szomszédokként élnek együtt, mégis, az
eddiginél pusztítóbb háborúk kirobbanására semmiképp sem kell számítani.

A titkos diplomácia olyan esetekben, mint amilyen a közel-keleti válság rendezése,
sokak szerint mindig célravezetőbb, mint a nagy tárgyalóasztalok körül ülő
delegátusok szónoklatai. Talán az lett volna a szír-izraeli viszony alakulását
illetően is, ha a szír politikát 29 éven át irányító Asszad számára nem lett
volna túlságosan bizonytalan és veszélyes a rendezést illetően egészen más
nézeteket valló izraeli kormányok jövése-menése, beiktatása, majd idő előtti,
történelmileg gyors távozása, amikor is az ország sorskérdéseinek rendezéséről
van szó.

Asszadnak, s ez senki számára sem volt titok, még egy igazán nagy problémával
kellett megbirkóznia. Ha másnak nem is, de neki egészen biztosan eszébe jutott, hogy a
hatalmat előbb-utóbb át kell adnia valakinek. Könny? ez a monarchiában. Ott –
Jordániában és Marokkóban történt így – a család valamelyik tagja örökli a
hatalmat. De mi történjen egy olyan köztársaságban, ahol az elnök 29 éven át
bebetonozta magát a hatalomba, s mindent megtett annak érdekében, hogy kudarcaival
együtt is nélkülözhetetlennek tekintsék?

Asszad elképzelése az volt, hogy olyan örökletes köztársaságot alapít, ahol
halála esetén legidősebb fia kapja az elnöki tisztet. A legidősebb fiú, akit
tudatosan készítettek fel erre, autóbaleset áldozata lett. Aszszad ekkor hazarendelte
Angliából másik fiát, aki szemorvosnak tanult. Basar el-Asszad kemény iskolát járt
ki ettől kezdve. Szava volt a Libanonban állomásozó szír katonák ügyében. Körutat
tett az öböl országaiban. Neki osztották ki – sok más egyéb közt – a korrupció
ellen meghirdetett harcot, és tehette, amihez egyébként is kedve volt, Szíria
bevezetését a komputerek világába.

Mindez nem sok, de talán nem is kevés. Basar el-Asszad természetesen azt ígéri, hogy
apja nyomdokain fog járni, az ő elképzeléseit igyekszik megvalósítani. De ha ezt a
gyász perceiben mondania is illik, valójában a 34 esztendős államfőjelölt már egy
másik generációhoz tartozik éppen úgy, ahogy a marokkói uralkodó és a jordániai
király is. A generációváltás a politikai követelések szintjében-hangerejében is
változásokat hozhat. És sokan ezt is várják Szíria kijelölt s nyilvánvalóan
rövidesen meg is választandó elnökétől, akit ezekben a napokban még inkább a
gyász fájdalma tölt el, de akinek szinte napok múlva országos, sőt a térség
problémáit érintő ügyekben kell majd döntenie.

(a szerző a Magyar Rádió külpolitikai munkatársa)