"Hogy az utókor majd ne doktor Bubóról, hanem Orbán Viktorról beszéljen”
Fotó: Maklári Péter
Ennek a hagyományőrzésnek persze ezekben az ünnepségekben is világos lett a
politikai lényege. Valóban "pártállam" épül a szimbolikus térben, amikor a kormányon
uralgó jobboldal pártideológiáját mindenkire kötelező állameszmeként akarják a társadalomra
erőltetni. Minden millenniumverte helységbe kopjafát, azoknak is, akik a millennium által
ünnepelt modernizációs fordulat által meghaladott pogány-barbár világ szimbólumát
látják benne (elvégre büszkének kell lennünk arra, hogy a tizedik században
kalandozó eleink voltak a német tartományok számára a tatárjárás) és székely
kaput, a kopjafa kapubálványokból továbbfejlesztett barokk diadalív-paródiáját,
azoknak is, akik giccsnek tartják. Akiknek ez nem tetszik, azok mars ki a magyarságból
a másságba. Ez lett volna a hivatalos ünneplés üzenete. Újra szemügyre kell vennünk,
hogy mit milyen történetmitológiává épített a fideszes rumlihalmaz.
Katolicizmus és modernizáció
István király alakjában a kereszténység modernizáló szerepe ölt mitikus formát.
Mivel a jobboldal millenáris Szent István-kultusza a katolikus szentet történelem
feletti jelképpé stilizálja, képet kell alkotnunk arról, hogy mi volt több korszakon
át a modernizáció és a katolikus egyház viszonya.
A pápák által vezetett keresztény egyház lényeges szerepet játszott abban, hogy a
kereszténység által befolyásolt európai térség népei a barbárság szintjéről előre
léptek a civilizáció szintjére. Az egyház és a nyugati szerzetesség sokat tett azért,
hogy a barbár uralom alá került területeken fenntartsa az antik civilizáció értékeinek
a folyamatosságát.
Döntő szerepe volt az Egyháznak abban, hogy a 9–11. században a keresztény-nyugati
civilizáció át tudott állni a törzsi világ birtokaprózó örökösödési rendszeréről
(a magyar népmesében az öreg király odaadja vejének "fele királyságát", de
gondolhatunk arra is, hogyan osztotta fel Lear király országát lányainak férjei között)
a birtokot egyben tartó örökösödési rendszerre. A keresztes hadjáratokkal az Egyház
feladatot adott a birtoklásból kimaradt másodszülötteknek, és a nyugati szerzetesség
megélhetést biztosított nekik. István azért nem tudta teljes érték? nyugati néppé
tenni a magyarságot, mert a későn letelepült nép az örökösödési rendszer átalakulásának
a folyamatához már nem tudott felzárkózni. A katolikus egyház akkor szűnt meg
modernizáló erő lenni, amikor a keresztes hadjáratok kora lezárult. A 13. század második
felében nyilvánvalóvá lett, hogy a keresztes hadjáratok nem tudják a Szent Földet
visszafoglalni. Az adományok azonban továbbra is özönlöttek a keresztes hadjáratok
megvívására alakított egyházi lovagrendekhez. A legnagyobb egyházi rend, a Templomos
Lovagrend a nála felhalmozott pénzt kikölcsönözte kamatra uralkodóknak, főuraknak.
Bankhálózattá alakult. Ezzé vált a szlávok erőszakos térítésére szerveződött
Német Lovagrend is. Felvett kölcsönök zálogául adta oda nekik a Barcaságot II.
Endre. A második legnagyobb szentföldi rend, a Palesztinából előbb Rodosra, majd
hosszabb időre Máltára kiszorított Johannita Rend pedig karitatív szervezetté
alakult, és ma is ekként működik.
A Templomos Lovagrend által alkotott korai bankhálózat modernizátor intézményként
tevékenykedett. Része volt abban a vagyonfelhalmozásban, amelyet Marx majd "eredeti tőkefelhalmozásnak"
nevez, amely lényeges szerepet játszik a modern kapitalizmus anyagi alapjainak lerakásában.
A 14. század elején az Egyház a kapitalizmust előkészítő bankhálózattal szemben a
harácsoló feudális erők oldalára állt. A modernizáló tényezővel szemben a
modernizációt gátló feudális erők táborába. V. Kelemen pápa együttműködött
IV. (Szép) Fülöp francia királlyal a rend felszámolásában és vagyonának
megkaparintásában. Az 1307-ben kezdődött és 1314-ben a templomos rend vezetőinek kivégzésével
végződött per a történelem első ismert koncepciós pere. A lovagrendet bálványimádással
és szentséggyalázással vádolták. A nép Isten ítéletét látta abban, hogy mind a
király, mind a pápa még 1314-ben meghaltak, s elterjedt a hiedelem, hogy a máglyára lépő
templomos nagymester, Jacques Molay azt mondta, hogy mind a királyt, mind a pápát egy
éven belüli határidővel megidézi Isten Ítélőszéke elé. Érdemes észrevennünk,
hogy miközben a jelenlegi pápa egyháza egyre több vétkéért kér bocsánatot, a
Templomos Rend ellen lefolytatott koncepciós per ügyében az egyház nem revideálta álláspontját.
Oka lehet ennek az, hogy az erősen antimodernista II. János Pál mint a mai bankvilág
és globalizmus előfutárait nem kívánja rehabilitálni őket.
A 14. századtól kezdve a katolikus egyház nem tekinthető modernizáló tényezőnek. A
reformáció színrelépésével szembe került a gondolatszabadság eszméjével. A
protestáns szabad Szentírás-olvasás és értelemszerűen szabad értelmezés a modern
gondolatszabadság alapja. A szabad Szentírás-értelmezés hatályon kívül helyezi az
egyház tanítói hatalmát, amely ragaszkodik ahhoz, hogy az Írást csak az egyház
magyarázhatja.
Az egyház élesen szembeállt azzal a modernizációs törekvéssel is, amely eszmei álláspontját
a felvilágosodás filozófiájában fogalmazta meg. Az egyház nem rehabilitálta a
szabadkőművességet. Róma hivatalos álláspontja szerint a szabadkőművesség a
felvilágosodás vallási koncepcióját, a deizmust képviselte. Ezzel a monoteista
felfogással a mai katolikus egyház nem hajlandó békét kötni. Ebben is a modernizáció
egész mai problémaköréhez való viszony egyik megnyilvánulását láthatjuk.
A reprezentatív ünnepi megnyilatkozások sok adalékkal szolgáltak arra, hogy megismerjük
a mai magyar jobboldal viszonyát a modern korhoz.
Orbán és a huszadik század
A mérvadó természetesen a miniszterelnöki beszéd. Első ránézésre elégedettek
lehetünk vele. Nem konfrontáló, hanem mindenkihez szólni akaró beszéd. Meghirdeti a
"magyar álom" megvalósulását. Rendben. Ilyen beszédekben ilyeneket szoktak
meghirdetni. Nem olyan eredeti és átütő, mint amikor Göncz azt mondta, hogy "Magyarország
sikerre van ítélve", de elmegy. Legalább nem "sofort-program" (Gömbös) és nem
a "vas és acél országa". Az álom pedig egy gazdag és erős Magyarország volna.
Rokonszenves álom. Nem valami tartalmas, a "New Deal" ötletesebb volt, de semmi baj
vele. Ki nem akarná, hogy hazája gazdag és erős legyen.
Még rokonszenvesebb, hogy ebben a miniszterelnök mindenkire számít. A baj azonban mégis
itt kezdődik. Ki mindenkire. Ha a szövegkörnyezetet erősen megfigyeljük, az dereng
fel bennünk, hogy a "Csengey-doktrína" (Csengey Dénes az MDF képviselője volt az
első parlamenti ciklusban. A szerk.) aktualizálásáról van szó. Első ránézésre
azzal sincsen semmi baj. "Európába, de mind." Persze, hogy mind. Nem is csak a kormány,
meg a protekciósok. Második ránézésre azonban már akkor sem egészen rendben levő,
ha szociálisan értjük. Minden magyar: gazdag-középszint?-szegény legyen nyugati.
Ugyanis ezt akkor valahogy úgy kell érteni, hogy az elektrifikálásnak igazságosan
kell lezajlania. Nem úgy, hogy ha a községek húsz százalékának villamosítására már
telik, akkor a húsz százalékban kigyúl a fény, a többi meg várhat és irigykedhet.
Nyilván populista agyrém azt követelni, hogy a húsz százalék vakoskodhat addig a több
évig, amíg a fényt hozó hatalom egyszerre minden házban kigyújtja a villanyt (Kim Ir
Szen Észak-Koreájában ez így ment). Csengey azonban nem szociálisan értette, hanem
nemzetien. Ha elszakadt véreink nem kerülhetnek be a NATO-ba, az EU-ba, akkor nekünk is
honfiúi kötelességünk kinn maradni. A sok utalás a beszédben Gyimesre, Kolozsvárra,
Márai Kassájára azt sejteti, hogy ezt a mindenkit Orbánnál is így kell érteni. Így
világosabbá válik, hogy miért van élet az EU-n kívül is. Ebbe a horizontba
illeszkedik, ahogyan a kormányfő "kiosztja" a huszadik századot. Számára "nagykép?"
század. Szűk látókört mutat a lezárult században csak a két totalitarizmust és a
két világháborút venni észre. A "rövid század" a jóléti állam százada is
volt, amely mindenki mindennapjává tette az elemi létszükségletek fölötti fogyasztást,
ami előtte évezredeken át csak kevesek fényűzése volt. A huszadik században nem
csak az atombombát találták fel, hanem a penicillint is.
A "Varázshegy" megírásakor a tüdővész még olyan horror-betegség volt, mint ma
a rák, születésemkor (1935) a tüdőgyulladás biztos halál. Az, hogy ez a század végére
a múlt, egyszerűen csak "nagyképűség" volna?
Úgy tűnik a kormányfő világképe afféle magyar Ptolemaioszi kozmogónia. Számára
az egész magyar világmindenségben minden Trianon körül forog. Ezért nem kell a
huszadik század. Bármelyik a lefutott tízből, csak Trianon százada nem. A magyar álom
tehát, Magyarország kiálmodása a huszadik századból. A klasszikus magyar költészet
írt efféle álomról. Nem magyarokról, de célzatosan magyaroknak: "Csámpás Wotánok
téglavörös arccal, / több mecklenburgi kisiparos dalkar / zajongta, hogy csak ő van a
világon / és megvalósul a keleti álom!" (József Attila: A szigeten)
Itt lesz triviálisan konzervatív a nagy látomás. Aki ennyire utálja a rohanó
huszadik századot, annak történeti látásában "ezer évvel a csontjainkban nekünk
már nincs okunk a kapkodásra". Nincs itt semmi behozni való, semmi modernizációs
kihívás. Ha nem a nagy nemzeti álom megvalósulásáról van szó, akkor a "polgári
kormány" számára nem "rohan az idő". Bandukolj magyar!
Mádl és az alcsutdobozi vallásbéke
A hazai ünnep fényét valóban emelte, hogy Bertalan konstantinápolyi pátriárka (az
egyházfejedelem uralkodó, az uralkodók neveit magyarítjuk; a Szentatya sem Johannes
Paulus secundus) nem csupán részt vett az ünnepségen, hanem bejelentette, hogy a
konstantinápolyi ortodox patriarchatus István királyt a keleti egyház szentjei sorába
emelte. Siker. A kormány is sütkérezhet fényében. Egy aktuális siker azonban talán
nem volna alkalom arra, hogy egy szusszantásra átértékeljük az ezeréves egyháztörténetet.
A mai magyar jobboldal történetfelfogását. Tíz éve a jobboldal egyebet sem
hangoztat, mint hogy hazánk eleve a Nyugathoz tartozik azáltal, hogy István a nyugati
kereszténységet vette fel. Hányszor hallottuk az olcsó áthallásos szöveget, amely
azt sejtette, hogy Bíborbanszületett Konstantinnal a Szovjetunió vette kezdetét, és
mi azért vagyunk méltók arra, hogy ne legyünk kommunisták, mert nem vagyunk bizánciak.
Ennek egy csapásra vége. Ha egyszer a pátriárka azt mondta, hogy Magyarország híd a
keleti és a nyugati kereszténység között, akkor azonnal feladjuk nyugati
nemzettudatunkat, és rohanunk a nyugati partról vissza a komphoz. Kevés dolog mutatta
meg, hogy mennyire homokra épül a magyar jobboldal nacionalizmusa. A pátriárka természetesen
a helyes és rokonszenves ökumenikus gondolatot fejti ki az ismert híd hasonlatban. Bizánc
török uralom alá kerülése előtt néhány évvel az akkori keleti császár megkötötte
a nyugati egyházzal a Firenzei Uniót, amely hivatott volt a két elszakadt egyházat újraegyesíteni.
Már nem kerülhetett rá sor. A próbálkozás feledésbe ment. Amikor a török kiűzése
után a magyar katolikus egyház megszervezte a románok és kárpátukránok számára a
görög katolikus egyházat, nem ökumenikus közeledés történt a keleti és a nyugati
egyház között, hanem a katolikus egyház ellenreformációs terjeszkedése a keleti
egyház rovására. Megdöbbentő, hogy a magyar jobboldal mennyire képes világszinten
zajló folyamatokat saját használatában provincializálni.
Csoóri és a demokrácia
A millenniumi megnyilatkozások közé sorolhatjuk a MVSZ leköszönt elnökének
augusztus 12-i beregszászi beszédét. Csoóri valóban avatott értelmezője a mai
magyar nemzeti problémának. Egyetlenként ismeri az alternatívákat a Horthy-nosztalgiás
nemzetszenvelgéshez, de makacs elszántsággal mindig az utóbbi mellett kötelezi el magát.
1989–90-ben csak ő tudta, hogy amennyiben a magyar nacionalizmus az antikolonialista
felszabadítás álláspontjára helyezkedik, a magyar kisebbségek ügyének lehettek
volna nyugati szövetségesei. Csoóri azonban a magyar jobboldal álláspontjához
csatlakozott óriási tekintélyével, amely tíz éve azon nyavalyog, hogy a más népek
fölött is uralkodó "Szent István-i Magyarországot" nem lehet visszaállítani.
Talán termékenyebb lenne, ha a történelmet szabad fantáziával átírók arról álmodnának,
hogy ezt a más népeken uralkodó "Szent István-i" Nagy-Magyarországot jobb lett
volna létre sem hozni.
Csoóri beregszászi beszéde azonban más szempontból hajmeresztő. A demokrácia-probléma
és a nemzeti probléma összefüggésének értelmezése szempontjából. "Az erőt a
demokráciában mi még csak később találhatjuk meg. [...] Első számú kérdésünk
csakis a nemzet egységének a megteremtése lehet, és mindent ehhez kell hozzáigazítanunk."
(Magyar Nemzet, aug. 19.) A sorok közé rejtett, de ott olvasható gondolat az "átmeneti"
diktatúra marxista koncepciójának alkalmazása a magyar nemzeti kérdésre. Amíg "nemzeti
céljainkat" (a beregszászi beszédben: a magyar állam kiharcolja az autonómiát az
összes szomszéd államban a magyar kisebbség számára) meg nem valósítjuk, nem jött
el a demokrácia ideje. Addig parancsuralomnak kell kényszeregyesíteni a nemzet erőit a
nemzeti cél eléréséhez.
Az átmeneti diktatúra nem először jelenik meg a magyar politikai kultúrában. A
Bach-huszár Kecskeméthy Aurél a neoabszolutizmus tapasztalatai alapján úgy vélte,
hogy Magyarországon egy parancsuralmi államnak kell asszimilálnia a nemzetiségeket. Ha
megtörtént, jöhet a demokrácia. Hasonló nézetet vallott később Tisza István házi
ideológusa Réz Mihály is. Ő Marx-ismerő volt, a marxista klasszikus átmeneti diktatúrára
vonatkozó nézeteiből merítette az ihletet. A marxi proletárdiktatúra hivatott felszámolni
a kizsákmányoló rendszer maradványait. Ha ez megtörtént, következik a demokratikus
szocializmus. A baj az, hogy az "átmeneti" diktatúra sehol nem adja át a helyet a
demokráciának, amikor feladatát elvégezte.
Oplatka és a keresztény-monarchista hagyomány
A Neue Zürcher Zeitung kitűnő magyar származású budapesti tudósítója, Andreas
Oplatka is bekapcsolódik az ünnepi nemzettudat értelmezésbe. Felrója az ellenzéki pártoknak,
hogy átengedték a kormányon levő jobboldalnak a keresztény és monarchista hagyományt.
Abban nagyon igaza van, hogy a mai jobboldal valóban ebből a hagyományból építkezve
akar pártideológiából rendszerideológiát összekovácsolni. Abban nincsen igaza,
hogy ez a hagyomány nem létezik. Abban az értelemben mindenesetre, hogy a nép történeti
tudatában meggyökerezett tradícióként nem. A tévedés forrása az lehet, hogy valóban
nincs republikánus hagyomány (1849 áprilisában nem kiáltották ki a köztársaságot),
ebből azonban nem következik, hogy van royalista hagyomány. A királyság és az
uralkodóház a magyar nemzeti tudatban az idegen elnyomást jelenti.
"Ferenc Jóskáról" a magyar népi tudatban az maradt meg, hogy annyit tudott
magyarul: "Minden nagyon szep, minden nagyon jo, mindennel meg fagyok elegedve." Ha a
többi Habsburgot nézzük, akkor az egyetlen számon tartott Mária Terézia azáltal vált
a magyar népi tudat szereplőjévé, hogy a hiedelem szerint számtalan gyermekét magyar
testőrei nemzették.
A katolicizmus nem vált a magyar nemzettudat részévé. A barokk egyházi pompának
nincsenek magyaros vonásai. A magyar katolikusok is a magyar reformátusságot tartják a
magyar vallásnak. Pázmány nincs jelen a népi tudatban (Mindszenty sem). A magyar néplelket
jól ismerő Jókai vicclapjában (Borsszem Jankó) a katolikus pap karikatúra figurája
"Herkó páter" (Herkó = Herr Gott). Az Oplatka által gondolt hagyomány csak azok
számára létezik, akik számára Szekfü Gyula neve mond valamit.
A millenniumi szövegek újra megmutatták, hogy a magyar jobboldali eszmeiség egzotikus
világ. Az ünnepség fénypontja lehetett volna, ha egy bankember bejelenti, hogy "lélekben"
tizenötmillió magyar APEH-elnöke.
2000. 08. 26. (IV/35)
