Az ünnep "bevezetéséül" a harmadikára virradó éjszakán ismeretlenek
horogkereszteket mázoltak az egykori buchenwaldi koncentrációs tábor emléktáblájára,
és a múzeum egyik ablakát kővel dobták be. Düsseldorfban ezalatt feltehetően újfasiszta
érzelm? egyének égő benzinespalackokat hajítottak a helyi zsinagóga épületébe,
Schwerinben pedig két fiatal bőrfej? egy orosz házaspárt bántalmazott súlyosan.
Az utóbbi időben nem telik el nap Németországban anélkül, hogy a médiának ne
kellene rasszista, antiszemita, idegengyűlölő elvektől vezérelt emberek erőszakos
cselekedeteiről beszámolnia. Országszerte egyre többet hallani halálesettel végződő
erőszakos szélsőjobbos túlkapásokról. A neonáci mozgalmak a modern technika –
mobiltelefonok, internet – segítségével behálózzák az egész országot, és az állam
tehetetlen. A rasszista eszméket egyre nyíltabban merik hangoztatni az erőszakos
szervezetek tagjai, de a polgárok többsége csendesen behunyja a szemét, a társadalom
nem lép fel megfelelő erélyességgel.
Paul Spiegel, a németországi zsidók központi tanácsának elnöke az egység évfordulójának
kapcsán tartott beszédében megkérdőjelezte, helyes volt-e a háború utáni Németországban
a zsidó közösségeket újraéleszteni, felépíteni – hiszen ismét kezd lábra kapni
a zsidógyűlölet eszméje. "Sürgősen jelzésre van szükségünk, hogy a német
lakosság elhatárolja magát ezektől a gondolatoktól, hogy ezek az incidensek csak
egyedi esetek. Ilyen jelzésre várunk" – jelentette ki Spiegel, kifejezve abbéli reményét,
hogy a politika és jogalkotás is igyekszik minél előbb eltüntetni a szégyenfoltokat.
Mindezen közjátékok mellett azonban a politika is gondoskodott róla, hogy a jeles
jubileum ne sikerüljön túl fényesre. Már az előjelek is azt mutatták, hogy az egyesítés
pozitív eredményeiből mindegyik vezető párt magának szeretne tőkét kovácsolni. A
pártviták az ünnep emelkedett pillanataiban sem csendesedtek, sőt: Edmund Stoiber,
Bajorország keresztényszocialista miniszterelnöke a CSU központi ünnepségén azt vágta
a Gerhard Schröder vezette SPD szemébe, hogy hozzáállásukkal annak idején támogatták
az NDK-s rezsimet. A kereszténydemokraták és keresztényszocialisták egyedül Willy
Brandt egykori szociáldemokrata kancellár érdemeit nem vitatják, de – mint mondják
– ő csak "egy fecske" volt az SPD sorain belül.
A CDU természetesen Helmut Kohl nevét harsogta lépten-nyomon. Annak az államférfinak
a nevét, akit a jelenlegi kormányzó párt szinte erőszakkal tartott távol a drezdai
Semperoperben rendezett ünnepségtől. Tíz esztendővel ezelőtti elvitathatatlan szerepéről
hallgatni azonban nem lehetett. Minden felszólaló megemlékezett Kohlról, aki a hátán
cipelte az újraegyesítést. "Nagy németként és nagy európaiként fog bevonulni a történelembe"
– mondta róla Chirac francia államfő, az est főszónoka.
Az idén hetvenéves exkancellár már elsején megtartotta a maga ünnepét Berlinben.
Beszédében ő sem rejtette véka alá elkeseredettségét, és élesen bírálta az
1990-es SPD-vezetést, amiért az szándékosan a német egység útjába állt. Magát
Gerhard Schrödert is felelősségre vonta amiatt, hogy reakciósnak és veszélyesnek
titulálta az egyesítést.
A végletekig elmérgesedett helyzetet jelzi a szociáldemokraták nem sokat késlekedő válasza.
Egyenesen azzal vádolják Kohlt és a CDU-t, hogy elferdítik a tényeket, és meghamisítják
a történelmet. "Az Unió (CDU/CSU) azt hiszi, az SPD elleni támadásaival el tudja
terelni a figyelmet a saját pártján belüli sötét üzelmekről" – fogalmazott kemény
hangon Schröder kormányfő. Szerinte az utóbbi napok dühödt fogcsattogtatása Kohl árnyoldalainak
elkendőzését szolgálta.
Akárhogy is van – vélekednek a szakértők –, Németország morális és politikai
integrációja, valamint a belső újraegyesítés szempontjából nem jó jel ez az egész
civakodás. Amíg egy nemzeti ünnepet az acsarkodás, a kölcsönös káröröm és az erőszak
légköre övez, addig az ország "szegénységi bizonyítványt" állít ki magáról.
Sevarnadze büszke az egyesítésre
"Németország egyesítése olyan jelentős esemény volt, amely megszüntette
Kelet és Nyugat egyik legélesebb ellentmondását. Büszke vagyok, hogy részt vehettem
ebben a folyamatban" – nyilatkozta lapunknak a Novosztyi orosz hírügynökség közreműködésével
Eduard Sevarnadze grúz elnök. A volt szovjet külügyminiszter kijelentette: nem érte váratlanul
Németország egyesítése, látta és érezte a berlini fal leomlásának elkerülhetetlenségét.
Szavai szerint diadalmaskodnia kellett az igazságnak, és a történteket úgy is fel
lehet fogni, mint a Kelet és Nyugat közötti ideológiai ellentétek leküzdésének
eredményét. Sevarnadze nyilatkozatában méltatja Mihail Gorbacsov akkori orosz elnök különös
bölcsességét és bátorságát. Véleménye szerint mára teljes mértékben igazolódtak
a remények: az NSZK egységes, erős ország, amely "a béke, a stabilitás és a jobb
jövőbe vetett hit szinonimája lett". Szergej Karaganov, az orosz külügymi-nisztérium
külpolitikai tanácsának tagja kérdésünkre emlékezetett arra: tíz évvel ezelőtt
Nyugaton a többség, különösen Franciaországban és Nagy-Britanniában veszélyesnek
érezte a két Németország egyesítését. Különösen tartottak a lehetőségtől
Oroszországban. A legnagyobb félelem mind a Szovjetunióban, mind Nyugaton az volt, hogy
Németország agresszívvá válik. Karaganov értékelése szerint azonban ez nem következett
be, sőt Németország az elmúlt tíz évben egyre "európaibb" lett, pedig gazdasági
és politikai lehetőségei megnőttek. Az Oroszország iránti érdeklődés ugyanakkor
csökkent – hiszen a volt Szovjetunióhoz képest az ország jelentősen meggyengült,
és tíz évig lehetetlen volt minden normális üzleti tevékenység a két ország között
– ezek a veszteségek azonban nem függnek össze a német egyesítéssel – jegyzi meg
Karaganov, majd hozzáteszi: Putyin elnök ugyan nehéz örökséget kapott ezen a téren,
ugyanakkor Németországban már észrevették, hogy vele Oroszországban megjelenik a
rendcsinálás, a kiszámítható külpolitika, és ennek következtében az orosz–német
kapcsolatok is felívelőben vannak.
2000. 10. 07. (IV/41)
