Atomfelhő Nagaszaki felett. Több száz hasonló követte Fotó: Reuters
A Greenpeace nev? szervezet szerint 1945 óta a világon öszszesen 2044 kísérleti robbantást hajtottak végre: ez azt jelenti, hogy az elmúlt ötven évben minden kilencedik napra jutott egy. Ennek a felét – egészen pontosan 1030-at – az Egyesült Államok, 715-öt a volt Szovjetunió, 210-et Franciaország és 45-öt Nagy-Britannia hajtott végre.
Ez utóbbi ország 1952–1957 között a nemzetközösségen belüli kísérletek keretében összesen tizenkét atombombát robbantott fel Ausztráliában. A Karácsony-, a Monte Bello-szigetek és Maralinga környékén 1952–1962 között végrehajtott atomrobbantásokban mintegy tizenötezer ausztrál és huszonkétezer brit katona vett részt. Jóllehet a kísérletekben résztvevő több veterán katona is pert indított a brit kormány ellen, az még egy 1997-es eset során is azt vallotta az Európai Emberi Jogok Bírósága előtt, hogy soha nem használt fel kísérleteiben embereket. A hét elején azonban megtörtént a beismerés: a brit Védelmi Minisztérium bevallotta, hogy mégiscsak voltak "emberi kísérleti nyulak". Tulajdonképpen nem is lett volna értelme a további makacs tagadásnak, hiszen a Dundee Egyetemnek az üggyel régóta foglalkozó professzora, dr. Sue Rabbit Roff olyan dokumentumokra bukkant az ausztrál levéltárban, melyek egyértelműen azt bizonyítják, hogy a kísérletekben részt vett katonák több mint kétharmada a "megengedett" sugárzás menynyiségénél jóval nagyobb adagot kapott, s ennek nemcsak a britek, de az ausztrálok és az új-zélandiak is tudatában voltak.
A korabeli feljegyzésekből az derül ki, hogy a kísérletek célja annak kiderítése volt, vajon "háborús körülmények között milyen típusú ruha nyújtja a leghatékonyabb védelmet a radioaktív sugárzás ellen". A túlélők vallomásából azonban az derül ki, hogy csak kevesen kaptak védőruhát. Egy, már nyugalmazott ausztrál katona, Alan Batchelor őrmester visszaemlékezése szerint "körülbelül 100-150 méterre kellett megközelítenünk a zéró pontot, hogy különféle felszereléseket elhozzunk onnan. Ez egy órával a robbantás után történt – védőfelszerelés nélkül".
Roff professzor az évek során számos túlélőt vizsgált meg. A vizsgálat alapján a Dundee Egyetem tudósai 1999-ben megállapították: a veteránok körében tízszer olyan gyakran fordul elő csontrákos megbetegedés, mint normál esetben. Dr. Roff kétezer katonát vizsgált meg: negyvenöt szenvedett csontvelő rákban, közülük harminckettő már nem él. Korábbi kutatások szerint a radioaktív sugárzás hatásait a katonák utódaikra is továbbörökítették: sokuknak születési rendellenességgel jöttek világra a gyermekeik.
Az eset kapcsán akkor mind Nagy-Britannia, mind Ausztrália vizsgálatot indított. 2000 januárjában két veterán, Kenneth McGinley és Edward Egan azt állították, hogy 1958-ban a karácsony-szigeteki atomrobbantásoknál használták őket kísérleti nyulakként a sugárzás hatásának mérésére. A robbanás alatt a katonáknak a nyílt terepen kellett állniuk, és ők sem kaptak védőfelszerelést. A hatvanas éveiben járó két férfi azt remélte, hogy az akkor napvilágot látott bizonyítékok a segítségükre lehetnek, ám hiába – ők is pert vesztettek a brit kormány ellen az Európai Emberi Jogi Bíróságon.
Az Amerikai Egyesült Államokban 1946–1962 között szintén több tízezer katonát használtak fel kísérleti alanyként a nukleáris robbantásokban. Áprilisban a Spektrum televízió Atomkatonák címmel megdöbbentő dokumentumfilmet mutatott be. Az 1999-ben készült filmben nyilatkozó tucatnyi – még életben maradt – katona a Pentagon háborús játszadozásairól számolt be, melyek során összesen több mint ezer nukleáris töltetet használtak fel.
A kísérletekben való részvétel nem önkéntes alapon történt – általában minden századból kiválasztottak két embert. "Semmi szín alatt nem tesszük ki magukat veszélynek" – mondták megnyugtatásul a felettesek, akik azért a biztonság kedvéért egy papírt is aláírattak a katonákkal, amelyben azok vállalták a részvételt. Persze meg is tagadhatták volna a parancs teljesítését, ám akkor a hadbíróság előtt kellett volna felelniük tettükért. "Már a kísérlet utáni mellkas-röntgennél tudtuk, hogy hazudtak nekünk" – emlékezik vissza Ron Dolan.
A kísérletek általában azonos módon zajlottak le: a katonákat (jobb esetben) egy árokba terelték, és azt mondták nekik, hogy forduljanak háttal a robbantásnak, csukják be a szemüket, fogják be a fülüket, a fejüket pedig hajtsák a térdük közé. Ez volt az összes "védőfelszerelés", amit kaptak. "Résnyire nyitottam a szemem, és láttam a csontokat a kezemben – meséli Ron. – A lökéshullámot követően parancsot kaptunk a szimulált támadás végrehajtására a zéró pont felé. Félúton már láttam, hogy a bakancsom talpa teljesen felpöndörödött, olyan forró volt a talaj." A "támadás" helyszínére korábban épített két téglaház, az autók, a fák, az állatok egytől-egyig megsemmisültek. Az eseményt a vezérkar és az újságírók tizenkét kilométerről kísérhették figyelemmel.
A katonák dozimétert kaptak – ez a szervezetbe került sugárzás mérésére szolgáló készülék –, ám akadtak olyanok is, akiktől hamarosan el is vették, mivel az óriási dózis következtében a műszerekből egyszerűen kiégett a film. Az akciót követően Ronnak már másnap vérezni kezdett az ínye. Két héten belül kilazultak a fogai – összesen hetet vesztett el. Aztán jöttek a tüdő, a gyomor, az ízületi, az epe és a hólyag problémák. Ron jelenleg is szívelégtelenséggel küzd, s már egy infarktuson is átesett.
Atomrobbantásra vízben is sor került. Cecil Herald és Greg Forrest ilyen kísérletekben vettek részt. A "Kemény kéz"-hadművelet során például három hajót helyeztek el egy, kettő, illetve három tengeri mérföldre a zéró ponttól. Az egy mérföldre levő hajó olyan magasan emelkedett ki a vízből, hogy alatta látni lehetett a horizontot, majd pár másodperc múlva orral előrebukott. A két mérföldre levő hajó szintén felemelkedett, billegett egy kicsit, majd elsüllyedt. Egyedül a három mérföldre levő hajó nem süllyedt el.
Forrest egy víz alatti nukleáris robbantásnak volt a részese. A lökéshullám a fedélzetre repítette. "Nézzétek, ott emelkedik a víz – mondta valaki. Először semmit sem láttam. Aztán egy kis domb kezdett formálódni a víz felszínén, ami pár pillanaton belül hatalmas vízfallá alakult. Egyre csak emelkedett felfelé. Csodálatos színekben pompázott: narancs, vörös, sárga. Gyönyörű, de egyben a legpusztítóbb dolog volt, amit valaha is láttam" – emlékezik vissza.
Tom Sullivan repülősként vett részt egy atomkísérletben. A Nevadai Kísérleti Telepen végrehajtott akció során a nukleáris töltetet szállító B–50-es gépet tíz darab B–36-os kísérte mintegy tizennégyezer méter magasságban. A repülők jól hallották egymást a rádión keresztül. A B–50-es "Playboy" fedőnev? pilótája a kioldás után bejelentette: "Playboy elindította a temetői menetet." A töltet azonban valami miatt nem hagyta el a gépet, ezért kézzel kellett kioldani – ez persze azt jelentette, hogy nem az eredeti célpontra ért és háromszáz méterrel magasabban – vagyis a tervezettnél jóval közelebb a repülőgépekhez – robbant. Az előzetes számítások alapján a felhőgomba mintegy tíz-tizenegyezer méter magasra nőtt volna, ám Sullivan elmondása szerint még tizenötezer méternél is egyre magasodott. Sullivan úgy véli, a pilótának köszönheti az életét, aki a parancs ellenére kijelentette: "Én ugyan nem repülök át ezen a »trutymón«!" A kísérletekben részt vevő katonák egy esetben sem kaptak védőfelszerelést, sem megfelelő tájékoztatást. Abban az időben sokan még azzal sem voltak tisztában, mit is jelent a radioaktivitás, vagy hogy mi is történik velük tulajdonképpen.
A kísérletek a mai napig rányomták bélyegüket Föld sorsára. A Greenpeace jelentése szerint eddig összesen több mint huszonkilencezer hirosimai nukleáris bombának megfelelő bombát robbantottak fel. A föld alatti robbantások eredményeképpen háromezer-nyolcszáz kilogramm plutónium maradt a talajban, és több mint négyezer kilogramm került a levegőbe.
"A II. világháborúban, ha felrobbant egy bomba, de az nem talált el téged, akkor nyugodtan felálltál, leporoltad magad és mentél tovább, tudva, hogy nincs semmi baj. Az atombombával viszont az a probléma, hogy felállsz ugyan, de soha nem tudhatod, mikor jelentkeznek a problémák" – véli Cecil Herald.
A sugárfertőzést az érintett egész életében magában hordozza, sőt gyermekeibe is továbbörökíti. A hatvanas-hetvenes években a kísérletekben részt vett katonák családjában számtalan gyerek jött a világra a kelleténél több ujjal, kifordított lábfejjel, kicsavarodott lábbal vagy különféle szervi problémával. Greg Forrestnek például három gyermeke született: az elsőnek rukturált (vagyis megrepedt) a szíve, a másodiknak hibás a szívbillentyűje, a harmadik pedig szellemi fogyatékos. Glenn Griffithnek két nyomorék gyermeke született: a lánya testén ugyanolyan kiütések jelentkeztek, mint Glennén, és a fogai is kihullottak. Glenn lánya azóta már halott, a fia pedig rokkantnyugdíjas.
"Büszke voltam arra, hogy szolgálhattam a hazámat. Csak azt nem értem, miért ítéltek minket ilyen elhúzódó kínokra?" – teszi fel a kérdést Greg Forrest.
2001. 05. 19. (V/20)
