Már a lehetséges amnesztia első hírei is ellentmondásosak voltak: mikor a szenátus jogi bizottsága felkérte az Igazságügyi Minisztériumot a tervezet elkészítésére, amely közkegyelemben részesítené a 89-es forradalom óta lezajlott "társadalmi megmozdulásokban" való részvételért elítélteket, a bizottság elnöke azt állította, hogy az amnesztián már dolgoznak is a minisztériumban. Ezt először a miniszter aszszony Rodica Stanoiu határozottan cáfolta, de nem telt el egy hét, és épp ő terjesztette a tervezetet hivatalosan is a kormány elé.
Miközben Iliescu elnök az amnesztiát azzal támogatja, hogy a nemzeti megbékélésre hivatkozik, amelynek szellemében nyilatkozata szerint 89 decembere óta munkálkodott, egyöntet? a vélemény, hogy a közkegyelem első számú "célpontjai" épp azok, akik Iliescu hatalmát segítették adott esetben megmenteni vagy stabilizálni, olykor a legtörvénytelenebb, legvéresebb eszközökkel. Sokan arra számítottak, hogy Iliescu új elnöksége első időszakában államfői kegyelemben részesíti majd őket, de ez nyilván túl átlátszó és nehezen védhető lett volna, főképp a nemzetközi közvélemény előtt, ezért kell tehát olyan amnesztia, amit nem az államfő, hanem a kormány kezdeményez, Iliescu "csak" mélységesen egyetért vele. A három férfiú, akit egyfolytában emlegetnek: Stanculescu, Chitac és Cozma: Iliescu két közvetlen támogatója a hatalom megszerzésekor, és a bányászvezér, aki többször szétverte Iliescu ellenfeleit.
Stanculescu és Chitac a Ceausescu-korszak lezárásának két egyenruhás kulcsfigurája, akik napokon belül váltak a diktatúra fegyveres védelmezőiből az új rendszer vezetőivé, személyes fordulatukkal is jellemezve a decemberi fordulat mély ellentmondásait. Stanculescu tábornok Temesváron, Chitac a belügyi erők élén Bukarestben lövetett a tüntetőkre, majd mindketten váratlan gyorsasággal kivonták magukat a forgalomból, Stanculescu még a lábát is begipszeltette, hogy néhány napra eltűnhessen, majd felbukkanhasson – gipsz nélkül, az új rezsim hadügyminisztereként, míg Chitac a belügy tárcavezetője lett. 1990-ben a temesvári forradalmárok egyre hevesebben vetik fel Stanculescu felelősségének kérdését. Talán erre válaszul bukkant fel titokzatos mód, franciaországi kerülővel az a videokazetta, amely a diktátor házaspár kivégzése előtti furcsa pert rögzítette teljes terjedelmében: a korábbi felvételekkel ellentétben ezen ott látható a rögtönzött bíróság is, és a bírák közt ott ül és hallgat Stanculescu – a kazetta tehát nyilván az ő tisztaságát, forradalom melletti elkötelezettségét kellett hogy bizonyítsa ország-világ előtt.
Miután beköszöntött a konszolidáltabb időszak, Stanculescu megvált posztjától és egyenruhájától, és Románia egyik leggazdagabb vállalkozója lett. Vagyonát azzal alapozta meg, hogy busás haszonért modern kommunikációs eszközökkel közvetítője volt a román hadsereg felszerelésének. Állítólag hatalmas érdekeltségei vannak az amúgy még állami kézben lévő kiterjedt hadiiparban, és kulcsfontosságúak a részesedései a romániai olajiparból is. Egyes hírek szerint azért van zsarolásra alkalmas pozícióban a mindenkori román vezetéssel szemben, mert ő tartja kézben azokat a csapokat és szivatytyúkat, amelyek Constanta kikötőjében a tankerekből a vezetékekig továbbítják az olajat. Stanculescu esetében tehát nem egyszerűen a diktatúra előtti és utáni hatalmi játékok részeséről van szó, ő egyben annak a különös, új elitnek a jellegzetes képviselője, amely a felemás román kapitalista fejlődés terméke. Vagyona ellenőrizhetetlen félállami és féllegális üzletekből származik, gazdasági erősödése részben továbbra is az adminisztrációhoz fűződő kiváló és közvetlen kapcsolatain alapul. Lekötelezettje, de egyben jelentős támogatója is Iliescunak. Talán ez teszi érthetővé, hogy noha a Constantinescu-féle rezsim Chitac tábornokkal együtt bíróság elé állította, és sokak meglepetésére meg is született a súlyos ítélet: Iliescu új elnökségének első heteiben az új főügyész felfüggesztette mindkettőjük büntetésének végrehajtását. Amúgy Stanculescu már a pert is Londonból figyelte, és egy napot sem töltött börtönben, Chitac pedig megromlott egészségi állapota miatt kerülte el a fogva tartást.
Bányászok már 1990 januárjában jártak Bukarestben, hogy lesöpörjék a kormányépület előtt tüntető antikommunistákat, de az első igazi véres bányászjárásra tizenegy évvel ezelőtt, ezekben a napokban vezette Miron Cozma a zsil-völgyieket. A dúlásnak elsősorban a "golanok", a posztkommunizmus ellen tiltakozó bukaresti diákok voltak a célpontjai, de miután táborukat szétverték az Egyetem téren, a bányászok összetörték az ellenzéki pártok központjait is, és "ellátogattak" a tévé épületébe. A második nagy bányászjárás egy évvel később már nemcsak az Iliescuval szembenálló pártok, hanem a politikai-hatalmi intézmények ellen irányult: ekkor törtek be Cozma emberei a parlamentbe és a kormány épületébe, így kényszerítve távozásra a később ellenzéki politikusként feltűnő akkori miniszterelnököt, Petre Romant. Híradófelvételek is tanúsítják, amint Iliescu, az államfő, megköszöni a bányászoknak az állami és közhatalmi intézmények elleni támadást, a rendcsinálást, ami hosszú időre világossá tette, mire számíthatnak az elnökkel szembeszegülő demokratikus intézmények. Romániában és Nyugaton is általános a vélekedés, hogy ez az esemény vetette vissza – talán évtizedekre - az ország európai fejlődését és integrációs esélyeit.
Cozma 99-ben vezetett utoljára bányászjárásokat, immár nem valamelyik hatalmi központ érdekében, hanem magának a törvényes kormányhatalomnak a megdöntésére, a Nagy Románia Párt támogatásával. Az első menetet az akkori miniszterelnök, Radu Vasile "diplomáciai eszközökkel" szerelte le, a második kísérletet a lecserélt belügyminiszter parancsára a csendőrök végre a lehető leghatározottabb módon állították meg az Olt folyó hídjánál zajlott csatában. Cozmát később letartóztatták, de nem a 99-es, hanem a 91-es, halálos áldozatokkal járó menetért ítélték el, most is börtönben van, bár a romániai viszonyokhoz képest kivételes elbánásban részesül, kivételesen kellemes körülmények között morzsolgatja napjait, és üzengeti, hogy hamarosan visszatér a Zsil völgyébe. Ezek tehát azok a fontos figurák, akiket a romániai közvélekedés a 89 óta zajlott "társadalmi megmozdulásokban" való részvétel kapcsán elítéltek amnesztiájának igazi kedvezményezettjeiként kezel. Vannak olyan kevésbé ismert emberek is, akikre vonatkozhat a közkegyelem, de róluk most Romániában alig esik szó. Nem lehet már utólag amnesztiában részesíteni azt a Cseresznyés Pált, aki egyetlen bizonyított rúgás következtében, egyetlen elítéltje volt a marosvásárhelyi etnikai csatának. Viszont döntő lenne a kegyelem annak a néhány kovásznai magyarnak, köztük az egyetlen, még Romániából el nem menekült beteg öregembernek, akiket a mostani hatalomváltás után nem sokkal ítéltek el, amiért tizenegy évvel ezelőtt, a forradalom napjaiban állítólag részt vettek egy, a vidék rémének tartott szekus tiszt meglincselésében (lásd korábbi cikkünket Iliescu székelyföldi látogatásáról).
Románia nem esett túl azon a történelmi önvizsgálaton, amely Magyarországon a hatvanas-hetvenes évektől kezdve természetes gondolati közeggé vált a felelős értelmiségi és politikai körökben. Romániában a tankönyvektől a sajtón át az akadémiai nyilatkozatokig és a politikai gyakorlatig minden azt sugallja, hogy román ember nem lehetett negatív történelmi figura: jó hazafi helytelen cselekedetet nem követhetett el. A kormányfő például ezekben a napokban amiatt fejezte ki rosszallását, hogy Chelaru tábornok, korábbi vezérkari főnök részt vett Antonescu marsall bukaresti szobrának avatásán. Nem az volt a fő gond, hogy Antonescu fasiszta háborús bűnös, hanem hogy a főtiszt nem számolt "az Egyesült Államok és Izrael bizonyos fokú érzékenységével", ugyanakkor Antonescu valóságos megítélését a kormányfő a történészek vitáinak tárgyává degradálta.
Valójában azonban a román politika nem bízza a történészekre a múlt megítélését, a nemzeti büszkeség határozza meg a történelemmel kapcsolatos gondolkodást, közben az érzékenyebb tények továbbra is homályban maradnak. Az elnök le akarja zárni a múltat, ennek eszköze a jogi megbocsátás, ami viszont csak úgy lehetséges, ha a múlt részleges elfelejtetésével párosul. Noha a vezetés megnyugvást, békét vár a gesztustól, no meg nyilván Románia megítélésének javulását visszamenőleg is, igazából saját biztonságát is veszélyezteti vele. A közkegyelemmel továbbra is azt üzeni a társadalomnak, hogy itt a bűnt nem követi feltétlenül bűnhődés, a törvénytelenséget nem fenyegeti minden esetben az igazságszolgáltatás szigora, a tetteket nem kíséri feltétlenül a felelősség belső kényszere és külső fenyegetése. Márpedig ilyen közegben bárkik, bármikor elkövethetnek megint olyasmit, amit később nem lehet sem amnesztiával korrigálni, sem amnéziával eltüntetni egy nép történelméből.
2001. 06. 16. (V/24)
