Mártírnak lenni mindig
nemesebb sors, mint amikor lefricskázza a hatalom az értelmiséget a kabáthajtókáról, akár egy bogarat
Ettől a magyar független (ez sokak szerint mindjárt baloldalit is jelent – én nem vagyok ebben biztos) értelmiségi elkezdett félni, félteni azt a vacak kis egzisztenciáját, mert rájött, hogy a vacak kis egzisztencia is jobb, mint a nulla egzisztencia, ahová ebben a rendszerben pillanatokon belül lecsúszhat bárki. Ebbe a kórusba most beleénekelt egy disszonáns hang, Thoma Lászlóé, aki a Magyar Narancsban nyers egyszerűséggel azt mondja, "az értelmiség le van
". Az értelmiség túlbecsüli önmagát, nem látja, hogy a kutya ugat, a karaván halad, az értelmiség szerepe lassan a nullával lesz egyenlő (vagyis a nulla egzisztencia az, ami valójában jár neki).
Az éhhalál réme
Thoma Lászlóval teljesen egyetértek, nem vitatkozom vele, csak ki szeretném egészíteni azt, amit mond. Aki őt olvassa, azt hihetné, hogy a helyzet új. Hát nem új. Az értelmiség, főleg a próféták, mindig hülyére voltak véve. Vagy megégették őket, vagy megfagyasztották, és ez volt a jobbik eset. Mártírnak lenni mindig nemesebb sors, mint amikor lefricskázza a hatalom az értelmiséget a kabáthajtókáról, akár egy bogarat.
Thoma szerint, ami ma van, nem nevezhető diktatúrának, mert bár a hatalom rendre megsérti, még nem számolta föl teljesen a demokratikus kereteket. Hát ez igény kérdése: van, aki a demokratikus keretekkel megelégszik, van, aki demokráciában szeretne élni. Mert a demokratikus kereteket a bolsevista (totális) proletárdiktatúra sem számolta föl, nem véletlenül nevezte önmagát "népi demokráciának". A koalíciós pártokat nem szüntették meg, mindvégig léteztek, a Népfrontba tömörülve részt vettek négyévenként az általános és titkos "demokratikus" választásokon, ahol is a jónép 99,6 százalékban adta le a Népfront közös listáján induló képviselőjelöltekre a szavazatát. Ezek a képviselők töltötték meg a parlamentet, amely hetenként ülésezett. A képviselők fölszólaltak. Interpelláltak. A miniszterek válaszoltak. Az előterjesztett törvényjavaslatokat a képviselők megszavazták. Mi kell még? Ha ezt komolyan vesszük, azt kell mondanunk, hogy a demokratikus keretek állványzata alatt a diktatúra zavartalanul üzemelt. Ez történik napjainkban is. A mikéntbe nem mennék bele, mert arra ebben a dolgozatban nincs helyem.
A rendszer amúgy nem büntet, mondja Thoma, itt már félni sem érdemes. Hát a Gulágtól nem is. De az egzisztencia elvesztésétől, a nyomortól, az éhhaláltól igen. Konkrétan tudok róla, bizonyítékom is van, csak nem adhatom ki az illetőt, hogy egy magyar értelmiségi a minap azzal a postscriptummal adta le publicisztikája kéziratát, hogy "Kérlek, ha közlitek, a munkahelyemet ne említsétek, az egyetemen ez tilos! – Aláírás." Ez mi? – kérdem tisztelettel. Ez nem félelem?
Kicsi a tét. Aki maga is túlélő, vagy figyelmesen olvasta a túlélők visszaemlékezéseit, az tudja, hogy a lágerekben – a holokauszt lágereiben éppúgy, mint Szibériában – sokszor negyed kiló ragacsos fekete kenyér volt a tét. Csakhogy ez a kicsi tét olykor élet-halál kérdése volt. Akármilyen alacsony is az egyetemi tanár fizetése, bármily kicsi is a tét, élet-halál kérdése lehet, bizonyítja a fönti idézet is, "
a munkahelyemet ne említsétek
"
Persze, le vagyunk, mi is. Egyetértek. De majrézunk is. Be vagyunk rezelve. Még azzal is egyetértek, hogy az értelmiség közérzete nem attól igazán rossz, hogy fél. Ezt megszokta. Az első világháború végétől, a negyvenöt–negyvennyolc közötti koalíciós időktől eltekintve, folyamatosan fél. Attól frusztrált igazán, hogy elvesztette a jelentőségét. Thoma látlelete pontos. "Az lehet, hogy az értelmiségnek föladata van, de az biztos, hogy nincs küldetése." Ez jól látható. És ez azért különösen fájdalmas, mert a bolsevizmus idején el voltunk kényeztetve.
Amikor a Makrát írtam, tudtam, hogy nemcsak a hatalom figyeli ádázul, hol köthet belém, de az ország, honfitársaimnak az a része, amelyik olvas (ez a Makra esetében nem volt kis szám: nagyjából háromnegyed millió), várja ezt a könyvet, várja a szavamat. Az én szavamat. Nekem akkor küldetésem volt (1971). Húsz évvel később (1991) nem éreztem semmiféle társadalmi elvárást. Azt kérdeztem egy pályatársamtól, te érzel valami effélét? Hogy az emberek várják a szavaidat?
Nem, mondta ő.
Akkor hogy vagy képes dolgozni? Akkor minek írsz?
Én ezt tudom csinálni, mondta ez a kolléga őszintén.
Semmi hősi póz. Semmi hit a föladatban sem. Hát még küldetésben! Aztán arról beszéltünk, ha már csinálja az ember, csinálja meg rendesen. A legjobb képességei szerint. Kinek? Minek? Saját magának. Saját önbecsüléséért? Nem. Saját örömére, szórakozására. És ha nem kell, ha nem olvassák, nem veszik?
Igyekszem nem ebből élni – mondta. – Van valami foglalkozásom. Pedig nem amatőr. Profi. És jó író. Ezt csak azért írtam le, mert majdnem így vagyok vele magam is. Némi különbséggel, erre mindjárt rátérek.
Az antilop sikolya
1964-ben Rényi Tamás filmrendező csinált egy sikerfilmet, a Tilos a szerelem címűt. Amolyan kicsit lakkozott, kicsit rózsaszín? munkásfilm volt, hiteles dialógusok, hiteles figurák, hiteles környezet, csak a hangsúly tolódott el kissé a realizmustól a szocreál felé. Echte melósok, Sinkovits Imre (tessék csak a Tizedesre gondolni), Koncz Gabi, Bánhidy Laci bácsi és Sztankay Pista, a cigány. Valami eltűnik, persze a cigányra gyanakszik mindenki. Kiderül, hogy ártatlan, a Szocialista Embertípus szégyelli a pofáját, bocsánatot kér, és keblére öleli a cigányt. "Egyik ember annyi, mint a másik. / Bár a bőre barna vagy fehér!" Aczél elvtárs könnyezett a gyönyörűségtől, Balázs Béla-díj, bizalmas beszélgetés.
És mi lesz a következő, Rényikém?
A Kertész Ákos Sikátorát szeretném megcsinálni.
Aczél ellilult és ordított: Meg van maga őrülve? Pont a Kertész Sikátorát kell magának megcsinálnia? El akar cseszni egy ilyen szépen induló karriert?!
Aczél becsületére legyen mondva, bár cirkuszolt, fenyegetett, a filmet nem akadályozta meg. Rényinek talán élete legjobb filmje volt. És Tamás karrierje sem látta kárát. Megírtam az esetet Juhász Laci barátomnak Amerikába. (Ő 1948-ban emigrált tizennyolc évesen. Akkor már egyetemi tanár volt.) Ki az az Aczél, kérdezte a következő levelében. Megpróbáltam elmagyarázni. Aczél az egész magyar kulturális és tudományos élet legfőbb irányítója, sokkal több, mint egy miniszter. Egy miniszternél magasabb rangú ember elolvassa a te regényedet?! – jött meg Laci döbbent válasza. – Az amerikai író örülne, ha egy minisztériumi portás a kezébe venné a könyvét. Az amerikai író szava annyi, mint egy antilop halálsikolya a szavannában, amikor leüti az oroszlán!
Mi történt? Közeledünk az akkori amerikai helyzethez. Még nem tartunk ott, mert bár a piacgazdaság alapjait megteremtettük, még diktatúra van (demokratikus keretek között). És a diktatúra még ott tart, ahol Aczél kultúrpolitikája, hogy tudniillik a kultúrát agitprop tényezőnek tekinti. Csak éppen: Aczél kulturált polgár volt, européer, és volt értékítélete. Azt fölismerte, hogy a szocializmus kultúráját, a munkás osztálykultúrát nem sikerült megteremteni, hát olyan, a külföld előtt is vállalható értékek létrejöttét egyengette, melyek nem kötnek bele a diktatúra politikai tabuiba: szovjet csapatok itt állomásozása; forradalom – ellenforradalom; a hatalom legitimációja (Nagy Imre); Varsói Szerződés – semlegesség – NATO; egypártrendszer – pluralizmus; tervutasításos gazdaság – piacgazdaság. Ennyi! Minden más téma szabad volt. De még a tabukat is meg lehetett közelíteni ügyesen, szimbólumok, példázatok, parabolák segítségével. És a vállalható polgári értékek létrehozói "Very Important Person"-nek számítottak, a támogatottak igényt tarthattak a Kútvölgyi Kórházra is, a megtűrteknek viszont rendelkezésére állt Szigliget.
Ha én valamit üzenni akartam Aczélnak, nem kellett kihallgatást kérnem. Beleírtam a regényembe, tudtam, hogy Aczél elolvassa.
Piros gomb
Más. A vicc a nyolcvanas évekből való, a nagyon-puha diktatúra idejéből.
"A múltban: ül a fickó a toronydaruban, kezeli a masinát, nyomja a piros gombot. Lenn áll egy másik pasas, és tölcsért formálva a tenyeréből ordít fölfelé: – Jóska! Ne a pirosat nyomd! A zöldet! – Lenéz a Jóska: – Ez ki? – Megmondják. – Vigyék el! Börtönbe, akasszák föl, küldjék a Gulágra!
A jelenben: ül ugyanaz az ember a toronydaruban, kezeli a masinát, nyomja a piros gombot. Lenn áll egy másik pasas, és tölcsért formálva a tenyeréből ordít fölfelé: – Jóska! Ne a pirosat nyomd! A zöldet! – Lenéz a Jóska: – Ez ki? – Megmondják. Jóska legyint. És nyomja tovább a pirosat."
A vicc 1987 körül született. Vagyis a helyzet nem új. Az Aczél-éra és a mai kultúrpolitika között csak az a különbség, hogy Aczél György kultúrember volt, volt értékítélete. Pilinszkyt tűrte, mert tudta, hogy nagy művész. Csurkát támogatta, mert Csurka becsapta, tudatosan hazudott, álcázta magát, hogy pénzt keressen. Keresett is, volt mit ellóversenyeznie. Aczél is tudta: ha Nagy László Menyegzőjét dekódolja, Nagy Lászlót be kell börtönöznie. Nem törte föl a kódot, és másnak sem engedte, hogy a költeményt köznapi nyelvre fordítsa.
Továbbá Aczélnak voltak elvei, ideológiája, valamiféle hite. Ezeknek nincs. Ezek nem jobboldaliak és nem liberálisok, nem érdekli őket a család, és nem ismerik sem a szolidaritást, sem az empátiát, sem az irgalmat. Nem nemzetiek és nem keresztények (klerikálisok), és nem Horthy úri Magyarországának a hívei, és nem érdekli őket sem Trianon, sem az elcsatolt területeken élő magyarok, ezek nem royalisták, nem érdekli őket a Szent Korona, és Szent Istvánhoz éppúgy nincs közük, ahogy Széchenyihez sincs. Ezek pragmatisták. Egy érdekli őket: a hatalom, és ami a hatalommal jár: a szabadrablás. Minden gondolatot, eszmét és eszményt, ideát és ideológiát gátlás nélkül és szabadon fölhasználnak, amiről úgy gondolják, PR-értékű. És fütyülnek az országimázsra, vagyis arra az országképre, ami a külföld számára előnyös színben tüntetné föl Magyarországot. Az egész imázsjáték belső, választási propaganda, mert minden áron győzniük kell. Nincs alternatívájuk. Nekik valóban nincs.
Igaza van Thoma Lászlónak: nem immorálisak, amorálisak. Nem hágják át a morális törvényeket, mert nem is tudnak róluk. Lehet, hogy nem is tehetnek róla, így szocializálódtak. (Ha van a Kádár-rendszernek súlyos bűne, hát ez az!) Egyetlen törvényt ismernek, a cél szentesíti az eszközt törvényét. Csak abban nem vagyok biztos, hogy "A politika most nyersen mutatja meg valódi természetét" – ahogy Thoma írja. Valóban általánosíthatunk, és ez lenne a politika igazi és egyetlen lehetséges arca, amit a Fidesz fölmutat? Ijesztő lenne.
Csakazértis
Csak annyiban tér el a véleményem Thoma Lászlóétól, hogy az értelmiség leértékelése mint helyzet szerintem nem új. A bolsevizmus túlértékelte az értelmiséget, kaukázusi őrző-védő kutyának nézett egy korcs pincsit. Erős láncon tartotta, félt, hogy ha elszabadul, le kell lőnie, de addig etette. Azt képzelte, ha kell, ez a kutya képes lesz megvédeni, és azt hitte, idomítható. Mindkettőben tévedett. Ez az átmeneti helyzet, melynek volt előnye is, hátránya is, véget ért. Mondhatnám: helyreállt a világ rendje.
Már Vörösmarty is föltette a kérdést: "Ment-e / A könyvek által a világ elébb?" És felelt is rá. "Ment, hogy minél dicsőbbek népei, / Salakjok annál borzasztóbb legyen, / S a rongyos ember bőszült kebele / Dögvészt sohajtson a hír nemzetére." A vers végének, hogy "Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. / Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből, (
) Mondhatjuk (
) Ez jó mulatság, férfi munka volt!" az égvilágon semmi logikai köze nincs a vers alappremisszájához. Ezt nevezte Szerb Antal irracionális magyar "csakazértis"-nek.
Madách. A világ egyik legnagyobb gondolkodója, csak magyar, hát nem tud róla senki, még mi sem. Azt hisszük, színpadi szerző, s műve ünnepélyes alkalmakra való. Madách, miután kivédhetetlenül bebizonyítja az emberlét értelmetlenségét és mély tragikumát, végül egy bonmot-t ad Az ember tragédiájában az "Úr" szájába, akiről előbb bebizonyítja Lucifer által, hogy vén hülye
"Mi végre ez egész teremtés? Dicsőségedre írtál-e költeményt? Belehelyezed egy rossz gépezetbe, s meg nem unod véges-végtelen, hogy az a nóta mindig úgy megyen? Méltó-e ily aggastyánhoz e játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?" Hát ennek az "Úrnak" a szájába adja Madách a következő nyugtató mondatot: "Ember, küzdj és bízva bízzál!" Nesze semmi, fogd meg jól! Ez is amolyan irracionális magyar "csakazértis", Szerb Antal szerint.
Ádám végül is értelmiségi. Gondolkodik, értékel, ideálokban hisz, mindig újabb és újabb nemes célért száll harcba. Idióta idealista. Ugyanolyan hibbant álmodozó, mint Don Quijote. Csakhogy a történelem ismeretében belátja, hogy átverték, és véget akar vetni az egész történelemnek, mielőtt elkezdődne. Na és akkor jön Éva a Nagy Bummal: "Anyának érzem, óh Ádám, magam."
Karinthy is tudja, milyen reménytelen. Idézhetném az Előszót, a Cirkuszt
Maradjunk a Ki kérdezett?-nél: "Ordítsd magad a kérdést, és hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, és felelj a visszhangnak – hogy legalább a magad szavát halld
" Aha. De ha így gondolja, miért mondja? Mert nem csak magát biztatja, ha csak magát biztatná, akkor nem írná le. De leírja. Nekem. Nekem is mondja. Miért? Nyilván, tud valamit. Vagy titokban mégis csak hisz valamiben
Thomas Mann fölmérte, hogy az a küldetése (a regényei mellett), hogy fölemelje a szavát a nácizmus ellen. Gondolta, egy Thomas Mannra már csak odafigyelnek, hiszen letett már az asztalra valamit. És megírta az Európa vigyázz! (Achtung Europa!) cím? röpiratát. Mondanom sem kell, hogy Thomas Mann tekintélye ide meg oda, Európa nem vigyázott. Thomas Mann is le volt. De ha nincs Thomas Mann, nincs a zsidó-keresztény európai kultúra, a fasizmus előtti és az antifasiszta írók, költők, képzőművészek, zenészek, építészek, filozófusok – értelmiségiek – összessége, ez a laikus "szentek egyessége", Hitler legyőzi a világot. De ha mégse, Európa nem bír magához térni a náci téboly és a holokauszt pokla után. Akkor igaza lett volna Adornónak: Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Nem emberi nyelv többé a német nyelv.
Hogy a túlélők ismét emberré válhattak, az a lesajnált értelmiségnek köszönhető – többek között. Ryan közlegénynek is. És a többinek mind
aki keresztülment a Nagy Húsdarálón.
Jónás bődülése
Egy normális értelmiségi, egy normális próféta természetesen úgy viselkedik, mint Jónás, aki "rühellé a prófétaságot, / félt a várostól, sivatagba vágyott, / ahol magány és békesség övezze, / semhogy a feddett népség megkövezze". Ám az Úr (ez nem Madách szenilis aggastyánja, ez a bibliai Úr, a katolikus Babits Istene) utánanyúlt, hohó! s szerze nagy szelet, és elbocsátá a tenger felett, és Jónást a Cet gyomrába vetette, ahol Jónás rájött, hogy "nincs mód futni tőled".
Csakhogy: miután Jónás belátta, hogy az Úrnak igaza van, kedve ellenére is vállalta a küldetést, elment Ninivébe, szólt a város ellen, szólt a vétkesek ellen: "Olyat bődült bozontos szája, hogy azt hitték a színre bika lép. / Mohón hökkenve némult el a nép", utána mélységesen csalódnia kellett a népben is, az Úrban is: kiderült, hogy ő is le van
S akkor így szólt:
"Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna kinn a pusztán, / sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán. / De böjt és jámborság néked, mint a pélva, / mert vétkesek közt cinkos, aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér, / nincs mód nem menni, ahová te küldtél. / Csakhogy a gonosz fitytyet hány a jóra. / Lám, megcsúfoltak, Egek Alkotója! / Szolgádat pellengérre állították, / mert gyönge fegyver szózat és igazság!(
) / Harcolj velük hát, Uram, sújtsd le őket! / Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, / mert nem lesz addig igazság, se béke, / míg gaz Ninive lángja nem csap égre."
Vagyis hát nem új dolog, hogy hangunk pusztába kiáltott szó, "az antilop halálsikolya a szavannában", nemhogy nem mi irányítjuk a történelmet, nemhogy kiröhögnek a vétkesek, akiket hiába ostoroztunk az Úr nevében, még az Úr sem tartja a szavát, és a csőcselék elé lök martalékul. Akkor hát minek? Akkor "jobb már, hogy meghaljak, semhogy éljek".
És mit felel erre az Úr?
"A szó tied, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem."
Ez a legfőbb üzenete számomra Babits Jónás könyvének (amellett persze, hogy "vétkesek közt cinkos, aki néma"), hogy ha le vagyok, hát le vagyok, és akkor mi van? Nem az a dolgom, hogy mérlegeljem, milyen hatása van a szavaimnak. A dolgom, hogy a magam morálja szerint ítéljek, beszéljek és kész. "A szó tied." A dolgom az, hogy szóljak. "Te csak prédikálj, Jónás." A dolgom az, hogy prédikáljak. Hitem és tudásom szerint. A többi nem az én dolgom, mert az vagyok, aki vagyok. Értelmiségi, és nem gerillavezér. Értelmiségi, és nem politikus. Értelmiségi, és nem terrorista. És nem maffiózó, és nem rendőrminiszter. És nem menedzser, nem PR-főnök, és nem multinacionális mamuttőkés, és nem drogbáró.
Ha nem tetszik, a következő életemben majd más foglalkozást választok.
2001. 07. 07. (V/27)
