A szerkezet méretben egy kisebb grapefruithoz hasonlítható és több mint egy kilót nyom. Összetevői főleg titán és speciális m?anyagok. A külső energiaforrás – amely egyszer? váltóárammal feltölthető – nem nagyobb egy videokazettánál, közel két kilós, és a bőr alá beépített elektródák segítségével a bőrön keresztül indirekt módon "táplálja" a "szívet". Egy kis belső akkumulátor teszi lehetővé a teljesen "szabad", külső áramforrás nélküli mozgást maximum harminc percig.
"Szívtelen" túlélők
A középkorú férfi a kórházba érkeztekor mindössze három-öt métert tudott "sétálni" pihenés nélkül, vesebetegsége és izomsorvadása miatt a szívátültetéshez "túl betegnek bizonyult". Az elégtelenül működő beteg szív ugyanis a többi létfontosságú szervben is sokszor visszafordíthatatlan károsodást okoz a krónikus oxigénhiány miatt. Az sem elhanyagolható, hogy maga az operáció is iszonyú "traumát" jelent a már amúgy is elgyötört szervezet egészének.
Az utolsó lapértesülések szerint az új szív egyértelműen jó hatással van a többi szerv működésére is. Helyreállni látszik a beteg vese, máj és tüdő működése. Bár a beteg még gépi segítséggel lélegzik és önállóan táplálkozni nem tud, elkezdett köny-nyed gyakorlatokat végezni. Az ötvenes éveiben járó cukorbeteg férfi a műtét óta várakozáson felüli állapotban van, ám az orvosok szerint így is igen hosszú ideig tartó és lassú felépülés várható.
Az Abiomed cég által kifejlesztett, borjúkon kipróbált műszív kritikus alkatrészei minimum öt évig hibátlanul "szolgálnak", ami 180 millió szívverést jelent. Laboratóriumban a szívdobogások frekvenciáját felgyorsítva harminchét évnek megfelelő szívdobbanásig nem tapasztaltak meghibásodást. Ez a megoldás tehát az átültetés alternatívájaként jöhet szóba, és nem pusztán áthidaló szerepet szánnak neki. A műszív alapjáraton percenként öt liter vért pumpál, de ha a páciens erőteljesebb izomerőt fejt ki bármely okból, a műszerek ezt érzékelik, és akár percenként tíz literre is emelheti a véráramot. Ez a teljesítmény kosárlabdázáshoz nem, szexuális élethez viszont elegendő.
Az Abiocor nev? műszív beültetésének költsége ötévi utógondozással együtt körülbelül 148 ezer dollár (45 millió forint), míg a szívátültetés, ötévi utánkövetés, gyógyszerek, leszámítva az esetleges komplikációkat is 284 ezer dollárba (85 millió forint) kerül.
A közeljövőben további négy beültetést terveznek, mind olyan betegeknél, akiknek a várható élettartamuk a tudomány mai állása szerint, gyógyszerekkel kezelve az egy hónapot sem éri el. Amennyiben ez az összesen öt beültetés átlagosan két hónappal meghosszabbítja a páciensek életét, akkor már "sikeresnek" mondható a vállalkozás, és az amerikai Élelmiszer és Gyógyszer Engedélyező Hatóság, az FDA engedélyezni fogja további tizenöt jobb általános állapotú betegben történő kipróbálását is.
Természetesen sok a szkeptikus és a kritikus a szakemberek között is. Legtöbbjük szerint még a beteg szívet sem szabad eltávolítani, hiszen, ha tehermentesítik, képes valamelyest regenerálódni, gyógyulni.
Más kritikusok szerint a műszívek nem képeznek élettani pulzushullámot, és ez okozhatja a nagy számú várható szövődményt, melyek között a veseelégtelenség, a légzési elégtelenség és a kis erekben történő
alvadékképződések miatti szerv-elhalások, agyembóliák a legfontosabbak, melyeket gyakran fertőzések követnek. A vér lüktetése ugyanis kitágítja az apró ereket, kitisztítja azokat, és a zárva levő hajszálereket is megnyitja.
Hogy az Abiocor vagy egy másik típus a jövő műszíve lesz-e, és kiváltja-e a számban rendkívül korlátozott és meglehetősen költséges szívátültetést, most még nehéz megjósolni. Ennek eldöntéséhez hosszú évek tapasztalataira lesz még szükség, a szakmában szinte mégis egyhangúlag nagy előrelépésnek tekintik a Louiseville-i beavatkozást, lévén, hogy ott a bőrön áthatoló, direkt külvilági kapcsolódás nélkül működő műszívet sikerült beépíteniük. Ha beválik, szívbetegek ezreit mentheti meg évente a haláltól.
Pótolható-e a szív?
A teljesen mesterséges szív (Total Artificial Heart – TAH) kifejlesztése az 1960-as években kezdődött. A feladat gigászi volt, hiszen olyan szerkezetet kellett építeni, ami naponta százezerszer, évente 35 milliószor pumpál, és néhány másodperc kihagyás már végzetes lehet, tehát alkatrészcserére sem szorulhat. Fontos volt, hogy elférjen a páciens mellkasában, és lehetőleg ne legyen semmilyen külvilági, bőrön keresztüli (vagyis fertőzési kaput képező) energiaforrásra szüksége. További kritérium, hogy ne legyen benne testidegen anyag, amely immunreakciót, a vér bealvadását vagy a vér alakos elemeinek károsodását okozná.
A korai műszíveket sűrített levegő működtette, és egy bőrön áthatoló cső "láncolta" a beteget a hatalmas, többszáz kilós energiaszolgáltató géphez.
Az eddigi leghíresebb próbálkozás 1982-ben a Jarvik-7 nev? szerkezet beültetése volt, amely külső – mosógép méret? – energiaforrásához a bőrön áthatoló vezetékekkel volt csatlakoztatva. A Robert Jarvik végezte beavatkozás Barney Clark számára sajnos nem hozott még átmeneti javulást sem, és ez kissé visszavetette a lelkesedést az ügyben. Száztizenkét borzalmas nap következett, veseelégtelenséggel, epilepsziával, emlékezetkihagyással, mégis ez volt az első eset, hogy valaki a saját szívéről lemondott, bízva egy jobban működő gépben.
A második kísérletet William Schroeder már hatszázhúsz nappal élte túl, bár ő is folyamatosan lázas volt, és négy alkalommal agyvérzést is kapott. Az újabb gépeket már villanymotorok hajtják, melyek a betegen belül vannak, és nincs direkt kapcsolatuk a külvilággal, hanem egy bőr alá ültetett dróttekercs "veszi" az energiát a bőr fölé helyezett másik tekercstől, és egy beépített támogató akkumulátor gondoskodik arról, hogy a beteg rövid időre "szabadon" járhasson, zuhanyozhasson vagy ússzon.
Az első "véglegesnek" szánt műszívet, amely szintén a beteg szív mellett működött, 2000 júliusában Tel Avivban kapta egy hatvannégy éves izraeli férfi. A 350 grammos HeartMate2 nevezet? szerkezetet tizennégy órás műtéttel helyezték be. A dolog érdekessége, hogy a HeartMate2-t az USA-ban, a Pittsburgh Egyetemen fejlesztették ki, de az amerikai hatóságok nem akartak addig engedélyt adni az emberen történő kipróbálásra, amíg máshol ki nem próbálják.
A múlt évszázad elején a sebészek még megérinteni sem merték a szívet, mert azt az élettel összeegyeztethetetlennek tartották. Ma a szívkatéteres beavatkozásokkal milliók szívét javítgatják, és évente több százezer szívműtétet végeznek világszerte.
Az Egyesült Államokban mintegy 2500 szívátültetést végeznek évente, holott közel hetvenezer ember szorulna rá. Az egyéves túlélés esélye nyolcvanöt százalékos, a hároméves hetvenhat százalékos, és a betegeknek hetven százaléka él több mint öt évig a beavatkozás után. A pácienseknek naponta közel harminc tablettát kell bevenniük, hogy az "idegen" szív elleni immunreakciót megakadályozzák, miközben rendszeresen apró szövetmintákat vesznek a szívükből, hogy ellenőrizzék a terápia hatékonyságát.
Kutatások folynak genetikailag manipulált disznók tenyésztésével is, amelyek szíve – a feltételezések szerint – kisebb immunválaszt váltana ki az emberben. Ennél a lehetőségnél azonban sokan tartanának a fertőző betegségek átvitelétől is.
A végstádiumú szívelégtelenségben szenvedők számára többféle eljárás kínál átmeneti segítséget, ám ezek rendszerint csupán "hidak" a transzplantációhoz, vagyis az életet hosszabbító, nem végleges megoldásokhoz. Ilyen például az a műtét, amikor az elvékonyodott izomzatú, és kitágult bal szívfélből egy "szeletet" eltávolítanak, és a keletkező "lyukat" bevarrják. Ezáltal a fizika törvényei szerint a falfeszülés csökken, és az ily módon megkisebbített szív nagyobb erőkifejtésre lesz képes.
Létezik olyan, a főverőérbe behelyezhető mesterséges ballon is, amely minden vagy minden második szívverés után felfúvódik, és a vért a távolabbi, kisebb erekbe préseli, ezáltal fokozva az áramlást. Ez a szerkezet egy nagy, bőröndnyi külső egységhez csatlakozik, és a combverőéren keresztül kapcsolódik a belső ballonnal.
Kifejlesztettek úgynevezett szívkamrai segédeszközöket is, amelyek a beteg szívvel párhuzamos áramlást biztosítanak, így növelik az összteljesítményt és egyben "pihentetik" a beteg szervet. Eddig világszerte közel tízezer ilyen műszert építettek be, némely esetben akár egy évvel is megnyújtva az élettartamot. Ilyen eszközt kapott többek között Houghton angol terapeuta is, aki egyszer tévedésből egy félig lemerült elemet csatlakoztatott magára a fogorvoshoz menet. A fogász már éppen az elkészült koronát ragasztotta fel, amikor hirtelen megszólalt a riasztó. Houghton felpattant a székből, és hazasietett, és reménykedett, hogy a nagy forgalom ellenére időben hazaér. Sikerült. Így történhetett meg az is, hogy bevásárlás közben egy tolvaj leakasztotta válláról az áramforrást és a monitort tartalmazó táskát, amitől persze a riasztó beindult. A tolvaj eldobta a furcsa szerkezetet, és eliszkolt, Houghton pedig gyorsan csatlakoztatta magát az energiaforráshoz.
A szív és tüdő funkcióját teljesen helyettesítő szív–tüdő-motort ma is világszerte használják szív-, mellkas- és érsebészeti beavatkozásokhoz. A szerkezet több órán keresztül képes a keringésből kikapcsolt szív helyett megfelelő mennyiség? "elhasznált" vért elszívni, azt felfrissíteni és a páciens főverőerébe pumpálni. Csak az ilyen módon kiiktatott, megállított és jeges vízben tartott szíven lehet elvégezni a szívsebészeti beavatkozások legnagyobb részét. Az íróasztalnyi gép ujjnyi vastag szilikon csövekkel kapcsolódik a nyitott mellkasú, altatott beteghez szigorú műtői körülmények között.
2001. 08. 04. (V/31)
