Azt mondják, az ősz hajú rendező, azt mondják, filmrendező, nem tudom pontosan, az mit jelent, de azt tudom, hogy a történelmet, történelmünket a filmjeiből meg lehet tanulni, jobban, nem úgy, mint a tankönyvekből, a régi történelmet is, meg a mait is, szóval ott sétál az ősz hajú Köveskál mályvával, leanderrel szegélyezett utcáin, benéz Grósz bácsi pincéjébe, és közben csöndben
figyeli az Örökkévalót, de az Örökkévaló is néha rászegezi tekintetét az ősz hajúra, néha, évtizedenként egyszer, vagy talán kétszer is egymásra pillantanak, húszévenként egyszer talán szólnak is egymáshoz – ezt azért nem tudom pontosan.
Amit tudok, az az, hogy elmúlt a huszadik század, és ő mégis van, aztán jött a huszonegyedik század, és ő még fiatalabb lett, mint a huszadik században, talán csak annyi változott, hogy a haja fehérből ezüstre váltott, szerintem festi, az ősz hajútól ez is kitelik.
Micsoda pimaszság, túl akar élni mindenkit, miért jó az neki, hogy rápirít a negyvenesekre, ötvenesekre, de még a hatvanasokra is, hogy képzeli ez a sármos-pimasz huligán, ez az udvariasan blődliző, ez a drága, fenséges bohóc, aki a szabadságot, a barátságot költészetté emelte az életében, aki fityiszt mutat az orvostudománynak, aki soha nem hatódik meg önmagától, és nem emeli kánonná, mesterré magát, talán ezért tud ilyen végtelenül, egyszerűen, esendően emberi maradni.
Ő a kisszerűség, a szürkeség elleni harc állandó éllovasa, botrányhőse, egy gyalogosan közlekedő szerencselovag, aki évtizedenként úgy tud megújulni, hogy mégis önmaga marad, aki a filmjeiben a nap alatt élőket illúziók nélkül úgy tudja szembesíteni önmagukkal, ahogy kevesek.
Ide figyelj – mondom az ezüsthajúnak –, mondd meg már végre, mitől maradtál örökifjú?
Lobogó szabadságharcaidtól, az erőlködés hiányától, a kávéházakban elszürcsölt teák, kávék, sütemények zamatától, hülyéskedéseitek-nevetéstek súlyától-súlytalanságától?
Mitől tudsz olyan folyékonyan beszélni-filmezni, hogy azt mindenki érti, korra, származásra, politikai hovatartozásra való tekintet nélkül?
Ki vagy, mi vagy te tulajdonképpen?
Egy potyautas a Titanic köztünk maradt túlélői közül?
Egy biológiai különlegesség?
Egy a létezését dokumentáló létező?
Mert akármit is csinálsz, rendezel, aláírsz, megnyitsz, ügyvivősködsz, ugyanazt csinálod mindig, szeretetteli létedet-lényedet osztod meg mással, igen, valaki mással, akire rámosolyogsz, akit átölelsz, akit üdvözölsz, akivel kezet fogsz, aki-vel dolgozol, akit megérintesz.
Aztán itt vannak az utóbbi filmjeid, ahol is a címekben összevissza hablatyolsz, hogy anyád meg a szúnyogok, meg hogy neked lámpást adott kezedbe az Úr Pesten, persze, pont neked, és pont Pesten, meg hogy az utolsó vacsora az arabs vagy milyen szürkénél, és mikor beültem a moziba, nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek – inkább nevettem –, ahogy bemutatod ezt az apokaliptikus, magányosan-kétségbeesetten fuldokló országot-világot, ahol élünk, ahogy bemutatod az utolsó emberi segélykiáltást, a mégis élni akarást Pepével és Kapával, bohóctréfák sorozataként, felkavaróan, ironikusan és szívszorítóan, ahogy megmutatod pengehidegen, egy óriási művész mégis-önvallomásaként, oly lazán és szabadon, hogy még azt a képtelenséget is elhiszem neked, hogy a Niagara-vízesés a Blaha Lujza térnél kezdődik.
Drága örökifjú, ezüsthajú huligán barátom, köszi, hogy vagy, hogy élsz, hogy létezel. És jut eszembe, készítsd ki a görkoridat, mert legközelebb azzal megyünk le a városba, nem a kilencvenegyes busszal. Ölel idősödő haverod: T. P.
2001. 09. 21. (V/38)
