Felmondjuk a romantikus antikapitalista iskolákból magunkkal cipelt kötelező leckéinket a globalizáció pusztító hatásairól, Észak és Dél ellentétéről, a szegénységről, Amerika nagyhatalmi törekvéseiről, volt gyarmatokról és gyarmatosítókról, a kapitalizmus válságáról, vagy az európai stúdiumokon elsajátított tételeinket az iszlám sokféleségéről és megosztottságáról, ám eközben nem vesszük észre, hogy létezik egy másik nyelv, amely nem a mi fogalmi készletünkre támaszkodva próbál "eszperantóvá", egyetemessé válni. A két nyelv között nincs átjárhatóság, nem lehet egyiket a másikra lefordítani. Minden fordítási kísérlet kudarcra van ítélve, s csupán saját szavaink és vélekedéseink "bővített újratermeléséről", egyfajta szinonimagyártásról beszélhetünk, semmi egyébről. Nemcsak arról van szó, hogy másként beszél az egyik az élet fontosságáról ("szentségéről"), és másként a másik, másként a halálról, másként a legalapvetőbb(nek vélt) értékekről, hanem máshogy is "hiszi" mindezeket. Az egyetemesnek vélt legfőbb Ész és Értelem nem detronizálódott, minthogy csak mi gondoltuk azt (makacsul, számos történelmi tapasztalatunk ellenére is), hogy egyáltalán a trónon ül. Legfeljebb a mi trónunkon üldögélt (néha innen is lelépett), a mindenkori fundamentalizmus azonban más felkentekben lelte gyönyörét, és másokat imád mind a mai napig. Az egyetemesség csak
a mi egyetemességünket jelenti, a másiké csak az övét. Borzalmas és végzetes önáltatás és csalás itt kompatibilitás után kutakodni. Legyünk végre tisztában azzal, hogy nincs semmiféle átjárhatóság. Ha ezt keressük, akkor előbb-utóbb óhatatlanul megtanuljuk azt a bizonyos másik nyelvet, ezzel véglegesen elveszítvén a sajátunkét, s emberről, világról, hitről, szabadságról, értelemről már csak makogni fogunk. A két nyelv tökéletesen eltérő szerkezetéből következően annak megértetésére és elfogadtatására úgysem kínálkozik esély, hogy világossá tegyük: emerre ilyen, amarra olyan nyelvjárás honos. Jelen pillanatban csak egyet tehetünk: határozottan fölemelve a hangunkat, tudatosítjuk, hogy a mi nyelvünk még nem holt nyelv. Ennek persze első feltétele – s ez, sajnos, csak illúziónak tűnik –, hogy visszataláljunk anyanyelvünkhöz, hogy a politikai és egyéb érdekek trágár és obszcén nyelvezetét – miként ezt a szótárakban szokás – egyértelműen, világosan és mindenki számára érthetően a "köz." (közönséges) jelzővel illessük és különítsük el a mindennapi beszédtől.
(a szerző filozófus, vallástörténész)
2001. 10. 05. (V/40)
