De a koncentrálódás csak a pártrendszer alakulásának, változásának egyik iránya. Van egy másik irány is, amelyet különösen így, a választások közeledtével megfigyelhetünk. Ez pedig a kis pártok "elszaporodása". Vajon jelent-e valami újdonságot a mostani időszak, vagy pedig a szokásos, rutinszer? kispárti "ikrarakásokról" van szó, amelyek nagy részéből még csak ebihal sem lesz?
Európai mozgásirányok
A hazai folyamatokat nem célszer? önmagában vizsgálnunk, már csak azért sem, mert a nemzetközi folyamatok igen markáns példákkal szolgálnak a kis pártok politikai súlyát, lehetőségeit, versenyképességét illetően. Általánosságban szólva először is azt mondhatjuk, hogy az európai politikában is megfigyelhető tendencia a nagy pártok versenyképességének növekedése és a kis pártok hanyatlása. A nagy ideológiai tömbök közül a legerősebbek a fejlett nyugati országokban is a szocialista-szociáldemokrata, illetve a kereszténydemokrata-konzervatív pártok. A legtöbb országban ezek a pártok alkotják a váltógazdálkodás két oldalát. Mellettük jócskán megnehezedett a harmadik hagyományos erő, a liberális pártok helyzete, s bár vannak ellentendenciák is (gondoljunk az angol Liberális Demokrata Pártra, amely évtizedek óta nem szerepelt olyan jól, mint az idei választásokon), az európai liberális pártok gondokkal küszködnek, kormány- és versenyképességük nem éri el a másik két irányzatét.
A tendencia tehát mintha valóban az lenne, hogy a nagyhalak felfalják a kisebbeket, és a pártrendszer mindenütt koncentrálódik. Valójában azonban létezik egy más jelleg? mozgásirány is, amelyet számos országban (korábban Olaszországban, a legutóbb pedig Lengyelországban) tapasztalhattunk, s amelynek lényege, hogy szemvillanás alatt jelennek meg a porondon teljesen új politikai formációk, amelyek – ad absurdum – kormányra is kerülnek.
Berlusconi első kormányalakítására 1996-ban bizonyára mindenki emlékszik. A Forza Italia akkor jött létre, amikor az olaszok még fél lábbal benne voltak saját "átkosukban", amikor azzal voltak elfoglalva, mi legyen az ilyen-olyan színezet? utódpártokkal. A szakirodalom azóta leírta, hogy Berlusconi az első nyugati politikusok közé tartozott, akik a szó legszorosabb értelmében csak a médiában léteznek. Berlusconi ráadásul a saját médiabirodalmában. Ott nem az volt a helyzet, hogy a már megszerzett kormányhatalom birtokában kellett volna támogató sajtót gründolni, ott eleve adottak voltak a csatornák, amelyeket Berlusconi már előzőleg kiépített. A választások előtt csak új formációja szolgálatába állította a gépezetet, és elhitette az olaszokkal, hogy más, mint azok. Az olaszok pedig honorálták a "másságot", mert hiszen tökéletesen elegük volt a "hagyományos" pártokból, a maguk között mindent lezongorázókból és elosztókból. Más lapra tartozik persze, hogy mi lett azután Berlusconiból, miféle koalíciót tákolt öszsze és hogyan kormányzott. Ha a választók ki is tették nemsokára a hatalomból, most megint ő és koalíciója kormányoznak. Úgy látszik, tartósan számolni kell velük.
Kérdéses, mennyire lesznek tartósak a lengyel szejmbe legutóbb bejutott új pártok. Lengyelország egyébként is roppant érdekes, elemzésre méltó képlet. Régóta a Nyugat kedvence, a volt szocialista országok előretolt éke, rengeteg nyugati érzelmi és pénzügyi kötődéssel – még a Szolidaritás hőskorából. De ez a Nyugat-kedvenc ország produkálta legutóbb azt is, amit alig láttunk eddig: kormányszerepből mindjárt két párt is parlamenten kívülre került. Azaz nem a szokásszer? váltógazdálkodás érvényesült: az ellenzék kormányra, a kormánypártok ellenzékbe kerültek, hanem valami egészen más. Az ellenzék (a volt kommunista párt utódpártja, megspékelve a Munka Unióval és a Parasztpárttal) visszatértek a kormányzásba, a nyolcvanas évek ellenállói (a Szolidaritás és a Szabadság Unió) pedig – talán végérvényesen – eltűntek. Az ellenzéki térfélen pedig különféle populáris és radikális gyorstalpaló pártok jelentek meg, amelyek viszonylag komoly mandátumarányhoz jutottak. Bár még néhány hónapot várnunk kell a szlovák választásokig, de ott is van esély egy földcsuszamlásszer? átrendeződésre, ami – bizonyos előrejelzések szerint – akár végzetesen is érintheti Mikulás Dzurinda, jelenlegi vezető kormánypártját.
A mozgástendencia tehát nem egyértelm?: új alakzatok jelennek meg, amelyek kis pártok ugyan, de mégis számolni kell velük. Már ilyen kispárti előretörés volt Haider sikere is Ausztriában. Ha tetszik, Magyarországon is ez történt, amikor az "örök kicsinek" tűnő Fidesz egyszer csak "megnagyobbodott". Mi lehet a háttérben? Véletlen? A régi nagy pártok mögött mindig szélárnyékban utazó kicsik elfáradása? Vagy valami más?
Hajlok afelé, hogy azt mondjam: az új típusú kis pártok döntően két forrásból táplálkoznak. Az egyik a belpolitikai megoldatlanságokból fakadóan a nép aktivizálódása. Berlusconi nem jöhetett volna, ha nem növekszik az elégedetlenség, és a régi pártok nincsenek éppen a lehető legziláltabb állapotban. Lengyelországban szintúgy. A jobboldali koalíciós kormány nem tudott úrrá lenni szinte semmilyen gazdasági és politikai nehézségen, és az emberek belefáradtak a hősi mítoszokba is. Az aktívvá váló nép pedig előnyben részesíti a gyors eredményeket, köny-nyen emészthető igazságokat hangoztató pártokat. A lengyel Összefogás ennek köszönheti jó szereplését.
Másfelől a betörni készülő kis pártoknak nem árt, ha van megfelelő pénzügyi hátterük és személyiségbeli kapacitásuk. A mai médiakorban csak az győzheti a versenyt, aki sok-sok pénzt és eladható politikusokat tud felvonultatni. Ha egyik feltétel sem teljesül, a kis párt versenyképessége mérhetetlenül lecsökken és kihullik a rostán.
Kis pártok esélyei itthon
Magyarországon rengeteg bejegyzett párt van, de mindenki tudja, hogy ezek nagy része fantomszervezet, vagy csak névlegesen létezik. Megítélésem szerint mégis szükség van rájuk, de nem feltétlen azért, amiért külföldön. Először is kizárhatjuk, hogy megjelenik a "magyar Berlusconi", aki számolatlanul dobálja majd a forintokat a kampányba. Bizton megjósolható, hogy nem jelentkeznek be olyan pártok sem, mint a lengyel példában, tehát nem kell számítanunk valamilyen új radikális vagy populista pártra sem. Sőt nem kell "tartanunk" egy új, átütő erej? médiaszemélyiségtől sem, aki – valamilyen új párt színeiben – elvarázsolja a nagyérdeműt.
Magyarország az Magyarország.
Itt a kis pártokra másért lehet szükség, és ezt – gondolom – az érintettek is tudják. Nálunk szerencsére nem voltak eddig kormány-válságok, valamennyi kormány négy évig kormányzott. De most azt is látjuk, hogy az elmúlt években hihetetlen sebességgel zajlott le a kvázi kétpárti struktúra kiépülése, amely mérhetetlenül leszűkítette a koalíciós társak körét. Magyarország jelenleg Anglia pártrendszerét idézi, korántsem angol típusú koalíciós kényszerekkel. Mi lesz, ha a Fidesz–MDF pártszövetség együttesen sem éri el az abszolút többséget? Hogyan lesz ebből stabil kormány? És ez a kérdés az MSZP győzelme esetén is.
Magyarországon ez az a legfőbb kérdés ami – persze elméletben – életben tarthatja a már létező, az éppen csak bejelentkező, és az elkövetkező hetekben-hónapokban színre lépő pártok reményeit. Azzal mindnek tisztában kell lennie, hogy segédcsapatok. De nem mindegy, kinek vagy minek a segédcsapatai. A 2002-es választások előtt két lehetőség áll a kis pártok előtt. Vagy egy nagy párt vagy egy nagy ügy segédcsapataivá válnak. Úgy látom, jelenleg az előbbi a domináns modell, holott az utóbbi lenne a kívánatosabb. A hagyományos pártok közül az SZDSZ természetes módon az MSZP segédcsapata, bárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, a most megalakult Új Baloldal hasonlóképpen. A Fidesznek is van egy-két szatellitje. De ezekből nem valószínű, hogy
– leszámítva az SZDSZ-t – egy is bejut a parlamentbe.
A magyar kispártok közül hiányzik egy mindkét irányba nyitott párt, amely ügynek tekinti a választásokat, nem pusztán egyik vagy másik párt támogatásának. Az ügy ebben az esetben a koalíciós társként szóba jöhető pártok bővítése, azaz végső soron a kormányzás stabilitásának biztosítása. Nem tudni, talán a KDNP ilyen párt is lehet, hasonlók mondhatók az MDNP-ről. Persze mindez csak akkor, ha nem a rövid távú taktikai érdekek fogják meghatározni e pártok magatartását.
Nyilvánvaló, hogy a kis pártok léte nem öncél. Ha a választóknak nem kellenek, elsorvadnak. A magyar választóknak azonban 2002-ben merőben új helyzettel kell szembesülniük: kevés lesz a párt és kevés az alternatíva. Ez némi mozgásteret biztosíthat számukra. Persze csak akkor, ha mondanivalójukat tartalmasan és marketingszempontból is eladhatóan tudják prezentálni.
(a szerző politológus)
2001. 10. 19. (V/42)
