Kis karácsony, nagy karácsony Fotók: Maklári Péter
Nemigen tudnak törődni vele, hogy a hónap végéig át kell váltani az európai valutákat az új pénznemre, aligha ismerik az euró árfolyamát, és azzal a hírrel sem tudnak mit kezdeni, hogy kiegyensúlyozott az ország gazdasági helyzete. De látják az autóbuszok oldalán a hirdetést a szeretet teréről, ahol eleven jószágokkal berendezett betlehemi istállóban látható a Szent Család, vagyis a Duna partján sorakozó lámpaoszlopok fénylő üstökösei kétségtelen a béke és megértés ünnepére hívják az embereket. Vajon mi jut mindebből a perifériára szorultaknak?
Nem tudhatom, ki az igazán szerencsétlen, s kiket helyezett ki a koldus-maffia, hogy esténként elvegye tőlük az összekéregetett pénzt, de nem is érdekel; melyik az, aki méltán a nyakába akaszthatná a táblát, hogy a sok csaló között ő az igazi, mint Kosztolányi egykori tárcafigurája, mert úgy vélem, sem az egyik, sem a másik fajta nem jókedvéből koldul, nyomorúságos sorsú valamennyi. Különösen azok, akiket Isten szabad ege alá vetett ki az élet. Legfeljebb majd az ünnepről maradt és a kukába került lomok, netán ételmaradékok lehetnek karácsonyi ajándékaik, post festam, egy hideg hajnalon.
Bálint György, a második világháború előtti kiváló publicista ír egy keserűen szatirikus jegyzetet azokról, akiket a fennebb említett versében József Attila lát az utcán hálni. Fő az egészség a tárca címe – ez már harmincnyolcban íródott. A kitűnő tollú újságíró örömmel nyugtázza a legújabb szociálpolitikai gyengédséget – ezek az ő szavai –, miszerint a hatóságok tiltják a házak elé kirakott szemétben való kotorászást. Azzal indokolják a tiltást, hogy meglehetősen egészségtelen az efféle hajnali turkálás, hiszen mindenféle betegség forrása lehet az ilyen meggondolatlan foglalatosság. Bálint György iróniájában tovább szövi a dolgot. Véleménye szerint nem lehet megállni ennél a tiltó rendelkezésénél, mert a kukákban turkálók egyéb kilengést is elkövetnek. Például a téli hidegben hiányos öltözékben tartózkodnak – mégpedig huzamosan – az utcán. Idézem: "Felsőkabátjukat rendszerint otthon felejtik, bundát pedig sohasem viselnek, még a legcsikorgóbb hidegben sem
, megfelelő lábbeliről sem gondoskodnak. Vagy a talpa hiányzik, vagy az orrán csurog be az eső
Csak annyit szeretnék az illetékesek figyelmébe ajánlani, hogy a ruházkodásnak ezt a kárhozatosan hanyag módját tiltsák meg, és az ellenszegülőket sújtsák büntetéssel
"
Sokszor gondoltam már, hogy a két háború közötti publicisztika – főleg az olyan jó íróktól, mint Kosztolányitól, Móricz Zsigmondtól vagy éppen Bálint Györgytől származó – mennyire időszer? manapság is. Mintha csak a mai szociális állapotokról szólnának.
Változnak az idők, de az emberi nyomorúság, úgy látszik, tartós állapot.
Magam is raktam már a kuka tetejére használt cipőt, foltos kabátot, kimustrált nadrágot, hadd vigyék a rászorulók. Mire térül-fordul az ember, már hűlt helye a holminak. Ritkán láthatom a guberálót, amint éppen zsákjába gyömöszöli a prédát. De így van rendjén, kell ennyi tapintatosság: én titkon kiteszem, ő titkon elviszi – a kor teremtette illemszabály ez, szociális diszkréció.
Körforgásban van minden, a fehérneműtől a télikabátig. Emlékszem, a háború után a Joint küldte Amerikából a nyomorgó európaiaknak a levetett ruhákat, finom gyapjúból készült lemberdzsekeket, kockás zakókat, flanelnadrágokat, alig használt cipőket. Csodálkoztunk akkoriban, hogy mi mindent kidobnak az amerikaiak. Vélhetőleg ha nem kellett volna a segélycsomagokba, vetették volna mindet a kukákba, de áthajóztak az óceánon a cowboy-ingek, tengerészkabátok, szvetterek. Lám, most nálunk is ez járja. A jómódúak megunt gönce a penny-butikokba kerül, onnan a kispénzűekhez, tőlük a szegényekhez, vagy a kukák tetejéről a hajléktalanokhoz. Az ipari termékek a végsőkig kiszolgálják az emberiséget. Csak úgy dobj el valamit, hogy más még használhassa, s jusson annak is, akinek kicsi a nyugdíja, vagy éppenséggel üres a zsebe. Jusson kabát, cipő – netán még síléc is.
Mert éppen egy pár régimódi, bakancsra csatolható, fából készült sílécet láttam a napokban kuka mellé támasztva az utcán. A csatolása már megrozsdásodott, a szíjak is megrepedeztek a kötésen, de még használható állapotban volt. Csinos formája szép teleket, porzó havakat, hegyi lesiklások hangulatát idézte fel.
Megtorpant mellette egy férfi. Szakadt fülű, tömött sportszatyrát földre ejtve, két kézzel kapott érte, de nem érintette meg mindjárt, talán attól félt, csodát lát, ami elillanhat. Aztán mégis felkapta.
– Elviszi? – kérdeztem.
– A magáé? – fordult meg riadtan.
– Nem, dehogy. Kitették. Elviheti.
– El is viszem! Ma szerencsés napom van! Találtam egy meleg sapkát, most meg ezt! Kinn húzom meg magam a Pilisben, van ott egy elhagyott kunyhó, szélvédett, néha még tüzet is rakhatok. Onnan járok be a városba. De mi lesz, ha egyre csak hull a hó? És ellepi az ösvényt? Csak ez segíthet, ez a léc! Valamikor nagy síelő voltam
amikor még
, de hagyjuk! Nem szoktam erre járni, másfelé guberálok, de ma erre kerültem
, és tessék! Csak nem valami karácsonyi ajándék a Gondviseléstől? Uram! Gyönyör? telem lesz! Meleg sapka
síléc! Így aztán majd lejutok a hegyről könnyedén
, és még azt is hihetem, hogy mint régen
a Vorarlbergben
"
Ha még rámutatok arra is, hogy ezek az elemek milyen antihigiénikus módon laknak, mennyire nem törődnek a helyes fűtéssel és szellőztetéssel, akkor azt hiszem, nagyjából vázoltam az illetékes hatóságok számára a követendő irányelveket – írja a fent említett tárcájában Bálint György, nem kevés malíciával. – A szemétkotrás eltiltását követnie kell hasonló rendelkezések egész sorának
"
Emberem a vállára kapta a léceket.
– Hát szép ünnepeket! Nekem már megvan. Ezzel megvan! Boldog karácsonyt!
2001. 12. 21. (V/51)
