hetilap

Extázisba révült hallgatók Fotó: Reuters

s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, 

honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, 

fő-e új méreg, mely közénk hatol 

meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… 



És a másik:



Oly korban éltem én e földön, 

mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos, 

az áruló, a rabló volt a hős – 

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, 

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.



Ez volt a múlt század. Ettől semmit sem különbözik az, ami a huszonegyedikből már eltelt. A költészet napja után hadd emlékeztessek arra, hogy szegény József Attila, miután keserűen leszögezte, hogy a költő hasztalan vonít, lejjebb így folytatja. 



S mégis bízom. Könnyezve intlek, 

szép jövőnk, ne légy ily sivár!… 

Bízom, hisz, mint elődeinket, 

karóba nem húznak ma már. 



Végül annyit mer megkockáztatni, mint az optimizmus maximumát, hogy "fínomul a kín".

Hát nem finomult. És bár karóba nem húztak azóta, történt más. Csak címszavakban: a világháború húsdarálója, ötvenkétmillió halott, Auschwitz, gázkamra, Gulág, Mao, Pol Pot és a vörös khmerek, vértől ragacsos testvérháború a hutuk és tuszik között, Elefántcsontpart; az iszlám terrorizmus a Fülöp szigetektől Pakisztánon, Afganisztánon, Iránon és Irakon keresztül a WTC tornyai elleni támadáson át a palesztin merénylők által produkált vérfürdőkig, melyeket a "humanista" világ csak akkor vesz észre, ha Izrael védekezik… és a karóba húzással egyenérték? véres események tömege, mely az egész újságban sem férne el.

Természetesen mindez a kormányerők keddi, április 9-ei Kossuth téri nagygyűléséről jut eszembe. Ami sokakat meglepett, engem nem. Én ebben a még durvább, még harciasabb, még hisztérikusabb hangnemben olyan biztos voltam, mint abban, hogy a nappalt éjszaka követi. Amikor Pokorni, az egykori tanár, átvette a Fidesz elnökségét, egy nagyon kedvelt és népszerű politológus úgy remélte, hogy a Fidesz kommunikációs stílust vált. Én azt feleltem rá, ez lélektanilag lehetetlen. A diktatorikus mozgalmak pszichológiájának törvénye, hogy nem bírnak visszalépni, csak előre tudnak menekülni az expanzió, az eszkaláció, a még keményebb diktatúra irányába.

Én már olyan öreg vagyok, hogy ami másoknak történelmi analógia, az nekem személyes élményem. Én nagyon jól emlékszem Hitlerre – kortársak voltunk. És arra is, hogy teljesen irracionális módon, a már régen elveszett háború utolsó pillanatáig, amikor üzemanyag híján nem működtek a tankok, nem bírtak fölszállni a repülőgépek, nem volt vasúti kapacitás a csapatmozgatásra, a muníció szállítására, még menetrendszer? pontossággal indultak abszolút elsőbbséget élvezve a haláltáborokba a halálvonatok, a kiirtandó emberrakománnyal. Döbbenetes, nem? Nem annyira… Mert a totális diktatúra természete, hogy amikor már nem bír kifelé nyomulni, mert körben útját állják, akkor befelé nyomul. A szövetségesek fegyvereivel már nem bírtak, de a táborok halálraítélt lakóinak nem voltak fegyvereik…

Hogy a Fidesz & Co. még nem volt totális diktatúra? Még nem. Ezért lehetett még az utolsó előtti órában leváltani. Ha kaptak volna újabb négy évet, az egyesülésre készülő Európa közepén kiépítik a totális diktatúrát.

A választási küzdelem persze, hogy nem a jobboldal és a baloldal között zajlott. A demokraták, a republikánusok, a jogtisztelők, az évezredes humánus értékek hívei váltottak le egy teljhatalomra törekvő csoportot, amelynek a plurális demokrácia, a parlamentarizmus, a jogállamiság, a zsidó-keresztény kultúra szeretetkultusza, és a felvilágosodás eszmerendszere: az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság hármas értékrendje az útjában állt.

Láttunk már ilyet. Erről szólt az egész huszadik század.

A kormánykampány hajrájának két alappillére volt: a hazugság és a megfélemlítés. Ez a csapat mindkettőben verhetetlen. 1998-ban azzal kezdték kormányzásukat, hogy aki nem szavazza meg a kormányprogramot, nem igaz magyar. Vagyis megfélemlítéssel. A megfigyelési humbuggal folytatták, ami szemenszedett hazugság volt. 

A kormányváltó erők, a demokrácia híveinek zárókampánya ezzel szemben visszafogott volt, mert féltek – és joggal – a fanatizált jobboldal provokációjától. Nem mertek visszaadni egyetlen pofont sem, mert a verekedésből a pattanásig hisztérikus helyzetben tömegverekedés és akkora "balhé" kerekedhetett, hogy a kormány a rendkívüli állapot kihirdetésével meghiúsíthatta volna a második fordulót. A félelem jogos volt. A Vezér imádatától őrjöngő extázisba révült tömeg bármire képesnek látszott. Bármire, ami a huszadik század Vezéreinek hatására már annyiszor megtörtént…

Bár a kormányváltó erők visszafogták magukat, nem féltek. A végén már attól sem féltek, hogy veszíthetnek is. És győzni csak azért tudtak, mert már nem féltek a vereségtől sem. Ha valamitől féltek, attól féltek, hogy gyávának bizonyulnak. 

Vasárnap este boldog voltam, együtt örültem a barátaimmal, de nem csak a pici győzelemnek. Attól voltam boldog, hogy a magyar nép, az én népem bizonyított. Elindult azon az úton, hogy kigyógyuljon a huszadik század legelborzasztóbb mentális népbetegségéből, az ordas eszmék kábításából. 

Most, az új élet kapujában, a demokrácia ismételt megmentésének pillanatában, merjünk egy pillanatra szembenézni azzal (amit ritkán merünk végiggondolni): mi történt népünkkel a huszadik században. Lelkesen vetettük bele magunkat az első világháborúba: alig maradt "ember az embertelenségben". Költészet napja volt, hadd idézzem újra egyik legnagyobb költőnket, Adyt.



Bajban van a messze város,

Mérkőzni kell a Halállal:

Gyürkőzz, János, rohanj, János.



Királyfiak s nagy leventék,

Ha palástjukat ott-hagyták:

Rohanj, ha rongyos is a mentéd.



Idegen hatalmak oldalán idegen érdekekért véreztünk és vesztettünk – örök vesztesek. És csak sírni tudtunk, csak átkozódni, csak acsarogni, csak másokat hibáztatni, soha-soha szembenézni önmagunkkal, soha végiggondolni: talán bennünk is volt hiba. És lelkesen fogadtuk a nagy neobarokk restaurációt, a százados visszalépést, a félfeudális-félfasiszta Horthy rendszert, és hagytuk magunkat elvakíttatni revizionizmussal, sovinizmussal, irredentizmussal, és törvényszerűen sodortattunk Hitler oldalára, hittük, hogy a szent cél minden mocskos eszközt megenged. Hagytuk belövetni magunkat a népek legkeményebb drogjával, a nacionalizmussal. 

Merjük végre kimondani. A huszadik században már nem létezett progresszív nacionalizmus, minden nacionalizmus a múlt kísértete lett. Mert a még elnyomott nemzeteket nem a nacionalizmus nevében kellett fölszabadítani, hanem az antikolonializmus, az antiimperializmus, a német nácizmus, a szovjet-bolsevizmus elleni küzdelem nevében az önrendelkezés jogának nevében, bármi nevében, csak nem a nemzeti büszkeség nevében. A modern nacionalizmus hatásának a titka, hogy a legprimitívebb, legalantasabb ösztönökre épít. S ez igazi ingyenbüszkeség. Arra lehetek büszke, amiért a kisujjamat sem mozdítottam, ami Isten adománya. Hogy német vagyok. Román vagyok. Magyar vagyok. Arab vagyok. Mindegy. Bármi vagyok, ingyen kaptam, nem küzdöttem meg érte. Hülye lehetek, bűnöző, alkoholista, anyagyilkos – nem számít. Magyar vagyok, különb mindenkinél, aki nem magyar.

És elnyertük Hitler utolsó csatlósa dicső rangját, és Európában hírhedtek lettünk arról, hogy nálunk ment legolajozottabban a holokauszt, velünk volt Eichmann a legelégedettebb, nálunk kapott a Gestapo a legtöbb följelentést, mi voltunk Európa leglelkesebb kollaboránsai és a leghülyébb, legtehetségtelenebb "kiugrói" a vesztes háború utolsó előtti órájában. És amikor körülöttünk már mindenki ellenállt, a franciák maguk szabadították föl Párizst, ellenálltak a Benelux államok, Dánia, Norvégia, a jugoszláv partizánok legendás hírűek voltak Európában, még a Hitler által létrehozott fasiszta Szlovákiában is komoly felkelést szerveztek a németek ellen, nálunk tombolt a magyar nemzetiszocialista Szálasi-féle rémuralom és raboltak és gyilkoltak a mieink az legutolsó másodpercig. 

A Harmadik Birodalmon kívül Magyarország volt az egyetlen Európában, amelyik ambivalensen élte át a felszabadulást, nem tudta eldönteni, fölszabadították-e vagy megszállták a szövetségesek. Mindenesetre nem érdemeink következtében vettek el újra minden visszacsatolt területet, és erősítették meg örök időkre a trianoni határokat, melyek csak az Európai Unión belül fognak eltűnni, és csak az unión belül lesz egyszer egyenjogú etnikum a felvidéki és az erdélyi régióban a szlovák, a román és a magyar. 

Persze negyvenöt után voltak demokratáink, nem is kevesen. A földosztás és a népi kollégista mozgalom tektonikus változásai egy nagy, demokratikus szellemi forradalom és egy jóléti és modernizációs fordulat lehetőségét vetítették előre, amíg a szovjet–orosz medve körmös mancsával hátba nem vágott a "fordulat évében", és belénk nem fojtotta demokratikus álmainkat. És a bolsevista diktatúra egy táborba nem sodorta a negyvenöt előtti véres esztendők vétkeseit és áldozatait, és megint nem lehetett tisztázni semmit, megint nem lehetett szembenézni semmivel. Az ötvenhatos szabadság pillanata túl rövid volt bárminek a tisztázására – legtöbbünknek a szovjet veszély légkörében eszünkbe sem jutott. Akármekkora koponya volt is Bibó István, egyedül kevés volt ahhoz, hogy véghezvigye azt a szellemi tisztulást, ami egy egész nemzet közös dolga lett volna. 

A költészet napján kósza verssorok jutottak eszembe: 



Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni, 

Mindent, ami régi, ezeréves holmi, 

Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul 

S Etelközt teszi meg h? magyar határul.



Rongyos mindegyik zsebünk, 

rossz a magyar zsebe rég, 

egyszer? ez, 

elveszett az ezerév.



És akkor itt négy éven keresztül tombolt a Millennium és Millecentennárium hazug, újbarokk, aranyozott, gipszstukkós, díszmagyaros, tűzijátékos, lobogós, kulturálisan kiürült, ósdi pompája.

Én csak a rendszerváltás után döbbentem rá rémülten, hogy itt f? alatt, és búvópatakok módjára tovább élt a Horthy-, Szálasi-korszak minden lelki szennyese. Családi rekamiék ágyneműtartóiban, sublótok mélyén őrizgették a régi, ártatlanok vérétől szennyes lobogókat, hogy a szabadság első fuvallatára kicsomagolják, és kamasz skinheadek képében föltámadt a Hitlerjugend és a kiskorú, géppisztolyos, nyilas pártszolgálatosok világa. És idős, komoly tudósok, a Kádár-korszak felelős tisztségviselői (látszatra egy demokratikus rendszerváltás szellemi előkészítői) öltöztek be dagadó kebellel a Horthy tisztikar egyenruháiba.

Hátborzongató volt… 

És ezt a közel százéves múmiát, ezt az ezerszer anakronisztikus, fasisztoid szellemet lovagolta meg fiatal ügyeskedők hitetlen, elvtelen, és semmilyen morális értéket nem ismerő csoportja, és szövetkezett egy halottaiból föltámasztott kísértettel. És a vezérét vesztett alattvalóknak új Vezért teremtett, és a Goebbels-féle néphülyítés eszközrendszeréről elhitette még a haladó értelmiséggel is, hogy zseniális, modern píár- és marketingeszközök. És egy percre felejtsük el az állami politika rangjára emelt korrupciót és az adófizetők zsebregyűrt pénzét, mert ez, ez az Európában egyedülállóan korszerűtlen szellemiség, amit a huszadik század összes ordas eszméiből eklektikusan gyúrtak egy masszává össze, ez volt az igazán rémisztő, és a nemzet egészét súlyos fertőzéssel fenyegető kór. 

Boldogság látnom, hogy a gyógyulás folyamata elindult: a mi népünk is legyűri lassan a múlt századnak ezt a szívós, már-már rezisztensnek látszó, borzalmas, nemzetvesztő vírusát, de a lábadozás korának nincs vége. A vírus megint és megint újra támadhat. 

Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra!

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek