hetilap

Ünneplők Szaddám 65. születésnapján. Készenlétben a bagdadi légvédelem Fotó: Reuters

A Biztonsági Tanács keddi határozatát a Szaddám Huszeinnel régóta hadilábon álló Bush-család, elsősorban George W. Bush elnök határozott győzelemnek könyvelte el. Ezzel szemben Irak természetesen elégedetlen a döntéssel, és a szankciók azonnali feloldását sürgeti, melyek azonban várhatóan egészen addig érvényben maradnak, amíg az ENSZ fegyverellenőrei – akiknek munkáját az 1990-es Öböl-háborút követően Szaddám egész egyszerűen ellehetetlenítette – meg nem győződhetnek arról, hogy Irak megsemmisítette biológiai és vegyifegyver gyártására alkalmas laboratóriumait, gyárait. 

A Nyugat nem véletlenül bizalmatlan a hatvanötödik születésnapját alig pár hete – az előző éveknél némileg szerényebb keretek közt – ünneplő nagy iraki túlélő iránt. A hatalmat 1979-ben magához ragadó Szaddámnak nagy gyakorlata van ugyanis abban, miként kell például importált műtrágyagyártó berendezések, alapanyagok segítségével tömegpusztító fegyvereket előállítani – ezt az ipart még 1975-ben kezdte űzni, mellesleg az akkori amerikai kormány tudtával és néma beleegyezésével. Az Öböl-háborút megelőzően Bagdad többek között 8400 liter anthraxot és 19 ezer liter bo-

tulint állított elő. (Megfelelő felhasználás esetén egy gramm anthrax mintegy százmillió halálos adagnak felelhet meg.) Ebben a munkában Szaddám jobb keze – az iraki–iráni háború óta csak Vegyi Ali néven elhíresült – Ali Haszszán al-Madzsid tábornok, akinek áldatlan asszisztálásával Irak saját lakossága ellen vetett be vegyi fegyvert, telepített át másfélmillió kurdot az ország déli részére, és törölt el a föld színéről közel négyezer kurd települést.

"A világ legveszélyesebb embere, aki a világ legveszélyesebb fegyvereivel rendelkezik – nyilatkozta Szaddámról nemrégiben Bush elnök. – Minden szabadságszerető nép kötelessége, hogy számon kérje rajta a cselekedeteit – az Egyesült Államok pedig pontosan erre készül." 

Az USA tehát kész a katonai támadásra – ahogy Dick Cheney óta tudjuk is: a kérdés nem az, hogy lesz-e támadás, hanem az, hogy mikor kerül sor rá. A "mikor" mellett van azonban itt még egy aprócska kérdés. Ez pedig a "hogyan". Bush elnök ugyanis nem olyan szerencsés, mint apja, akinek 1990-ben kiváló ürüggyel szolgált az Irak elleni bombázásra az, hogy Szaddám lerohanta Kuvaitot. Az Egyesült Államok mostani elnökének a bosszún kívül más indítékra is szüksége van, ezenkívül pedig az Oszama bin Laden utáni hajtóvadászat kudarcai után nem engedheti meg magának, hogy még egyszer felsüljön. 

Szaddám hatalmának megdöntésére persze számtalan lehetőség kínálkozik – a baj csupán az, hogy egyik sikerének sem túl nagy a valószínűsége. A legesélytelenebb verzió egy belső, katonai puccs megszervezése lenne. Szaddám nagyon is tisztában van azzal, mit jelent valójában alattvalói hűsége, és az elmúlt évtizedekben ellene elkövetett merényletek megtanították saját testőrsége életbevágóan fontos szerepére. Az iraki ellenzék gyenge és megosztott. Az USA az elmúlt hónapban ugyan tárgyalásokat folytatott a lehetséges együttműködésről a kurdok két vezetőjével, Jalal Talabanival és Massoud Barzanival, a kurdok azonban féltik a hosszú és véres évek erőfeszítéseivel kivívott autonómiájukat. Az afganisztáni példát látva – ahol a kisebbségben levő Északi Szövetségnek sikerült meglehetősen nagy szeletet levágnia a győzelem utáni kormányzás tortájából – a Szaddám megbuktatása után alakulandó iraki kormány egy-két kulcsfontosságú parlamenti helyéért talán mégis hajlandók lennének csatlakozni az amerikaiakhoz a harcokban. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a nyolc-vanötezer fős kurd hadsereg felszereltsége meg sem közelíti a tálibok ellen harcoló Északi Szövetség csapataiét. 

A Nyugattal szövetséges arab államok – Szaúd-Arábia, Jordánia vagy Egyiptom – szintén szívesen megnéznék ugyan Szaddám futását, mégis sokkal jobban aggódnak saját lakosságukért, no meg persze az Irakkal folytatott kereskedelemért, semmint hogy nyíltan az USA mellé álljanak. Ráadásul Nagy-Britannia Tony Blairje kivételével a Nyugaton is aligha akad olyan államfő, aki lelkesen támogatna egy újabb közel-keleti háborút. 

Maga az USA is némileg bizonytalankodni látszik: ha most elmozdítja az iraki vezetőt, az etnikai és területi villongásoktól hangos Irak rövid időn belül darabokra hullhat. Afganisztánhoz hasonlóan gondoskodni kellene tehát egy utódkormányról, ennek felállítására viszont nincs igazán alkalmas jelölt. 

Úgy tűnik, az USA az egyedüli megoldást tehát egyelőre a várakozásban látja, ami persze megint csak Szaddám malmára hajtja a vizet, hiszen ez idő alatt kényelmesen folytathatja tömegpusztító fegyverarzenálja bővítgetését. Hiszen ha valakiről, hát róla végképp nem képzelhető el, hogy ölbe tett kézzel nézi végig, amint az amerikai tengerészgyalogosok kifüstölik kényelmes bagdadi palotájából. A szankciók következtében 424 ezer fős hadserege demoralizálódott, és felszereltsége meglehetősen meggyengült ugyan, mégis számos jel arra utal, hogy máris többszörösen megerősítette személyi testőrségét, igyekszik újra életet lehelni a Baath Pártba, amelynek vezető hivatalnokait biztonságos helyre költöztette, és csapatösszevonásokat hajt végre, miközben megpróbál egyezkedni az ENSZ-szel. Szaddám még mindig támaszkodhat rendkívül erős, mintegy 100 ezer főt számláló Köztársasági Gárdájára, valamint a fia által vezetett, 15-25 ezer fős Különleges Biztonsági Szervezetre. 

A mostani izraeli–palesztin válság szintén hozzásegítette Szaddámot ahhoz, hogy időt – no meg persze némi arab támogatást – nyerjen. Az iraki vezér köztudottan a hetvenes évektől kezdődően folyamatosan támogatja a palesztinokat, a mostani konfliktusban pedig az öngyilkos palesztin merénylők családjainak 25 ezer dollár segélyt juttatott, tovább fényesítgetve a palesztinok, arabok körében a "nagy Sátánnak" nemet mondani tudó arab vezetőnek kijáró dicsőség fényét. A támadás tehát Bush elnök szerint még legalább jövő év elejéig várat magára. A közben eltelő időben pedig az USA amiatt rághatja a körmét, nehogy Szaddám visszaengedje a fegyverellenőröket Irakba – hiszen ebben az esetben egy amerikai támadás valóban a legnagyobb baklövés lenne.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek